Ez a hétvége megint nem szólt másról, mint a menekülésről. Menekülésről a valóságból. Két napig sikáltam agyatlanul, aztán mikor már nem volt mit vagy elfáradtam, akkor belesüllyedtem két különböző sorozatba, aztán tegnap este egy filmbe. Mert hát kinek van kedve konfrontálódni a főnökével, a saját és a mások életét is megváltoztató döntéseket hozni? Mennyivel egyszerűbb azon gondolkodni, hogy mennyire szeretném, ha minden más lenne. Csak így általánosan. Ami persze azért így, általánosságban nem teljesen igaz. Szeretném, ha egyes dolgok nem úgy lennének, ahogy. Olyan könnyű tátott szájjal nézni egy világot, kitalált karakterekkel és irigyelni őket. Mert bármilyen nehézséggel kerülnek szembe, bármilyen tragikus a múltjuk, ők bátrak, mennek tovább előre, övék az erő és a hatalom. Nem hagyják, hogy más irányítsa az életüket. Ha mégis megpróbálja, megtalálják a módját, hogy visszavágjanak, hogy visszavegyék a kontrollt. Ez az, ami nincs meg a való életben. Legalábbis az én életemben. Miért érzem magam folyamatosan áldozatnak? Nem volt ez így régebben. Menekülök a munkahelyi konfliktusaim elől, a rengeteg lenyelt sérelem pedig verbális agresszióban mutatkozik meg (illetve néha tönkreteszek itthon ezt-azt, főleg műanyag dolgokat...). Meg kell találnom a módját, hogy kommunikáljam a véleményemet. Nem kell mindent válasz és vélemény nélkül hagynom a főnökömnek, csak azért, mert a főnököm. Nyilván nem tiszteletlenségről beszélek, de ez a pár év már így is azt érte el, hogy a rengeteg lenyelt dolgot sérelemként éltem meg és belül valójában nem tisztelem, hanem sokszor lenézem. Talán kevésbé utálnám, ha nem tartanék magamban mindent. Valahol az arany középúton kell lennie az igazságnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése