Be vagyok gyulladva, ahogy húgom mondaná.
Pedig végre süt a nap új otthonomban, a hegyek közt, ahol - amióta csak szeptember végén megérkeztem - folyamatosan szürke, borús idő, eső és leginkább köd volt.
Pedig holnap elutaznánk a párommal a szülővárosomba, a barátaimhoz, hogy velük Szilveszterezzünk.
Pedig ma a párom barátaival találkozunk, már így is a kimozdulást inkább meghívásra változtattuk; jöjjenek inkább hozzánk, ne kelljen kimennünk a hidegbe.
A párom most lábal ki a kórságból, én most megyek bele.
Torok és arcüreg gyulladás. Be vagyok gyulladva. Ugyan mitől? Hiszen ez az év annyi változást hozott, hogy ezek után már nem nagyon kellene félnem semmitől.
Tavaly nyáron megismerkedtem a kedvesemmel. Sok év hiábavaló próbálkozás után, hogy személyesen, fizikai valómban ismerkedjek meg valakivel, végül beadtam a derekamat, felvállaltam a vágyaimat és regisztráltam egy internetes társkereső honlapon. Komoly oldalon, ami alatt azt értem, hogy bizonyos összeget be kellett fizetni és ez azért valamennyire megszűrte a csak kalandot kereső, illetve nem annyira elszánt embereket. Szóval felvállaltam magam és a világ előtt, hogy komoly kapcsolatban szeretnék élni. Számomra ez igen nehéz lépés volt. Feladva addigi életemet, a felvillanyozó és megnyomorító viszonzatlan fellángolások és kötetlen kapcsolatok világát, egy teljesen új irányt adtam az életemnek. 31 évesen ez nem is annyira könnyű, mint ahogy hangzik. Lenövesztettem platinaszőke hajamat, újra megismerkedtem saját, középbarna hajszínemmel (ki tudja egyébként is mennyi ideig élvezhetem még, mielőtt elkezdek őszülni), félretettem korábbi harsány, vagány és kihívó ruháimat és ékszereimet és megpróbáltam a külsőségek helyett inkább a belső önmagamra és a megállapodásról szőtt új vágyaimra koncentrálni.
Így ismerkedtem meg a kedvesemmel, az internetes oldalon. Nyár végén találkoztunk először, mert ő külföldön olgozott, majd amikor hazajött, én külföldön nyaraltam. Végül csak sikerült összehoznunk a találkát a szülővárosában, a hegyek között, ahol az első randinkon pár perc után megfogta a kezemet, amin én eléggé meglepődtem. Egy barlanglátogatásra mentünk és amikor a túravezető a barlangban lévő oltárkőről beszélt, én arra gondoltam, hogy ha ezzel a pasival együtt leszünk és összeházasodunk, én az első randink évfordulóján, ebben a barlangban akarok örök hűséget fogadni neki.
Ezév elején itthon vállalt munkát, hogy többet lehessünk együtt.
Én pedig másfél évi kínlódás után, sok segítséggel végre feladtam lélekölő munkahelyemet, kerestem egy állást a szülővárosában és szeptember végén ideköltöztem. A költözés maga zökkenőmentes volt, a berendezkedés és az otthonteremtés már korántsem annyira. Október elsején már új munkahelyemen kezdtem, ahol minden pozitívum ellenére (remek főnök, rövidebb munkaidő) azért a beilleszkedési időszak nyilvánvalóan stresszes volt számomra. Úgyhogy amikor hazaestem a lakásba, ami mindenre hasonlított, csak otthonra nem, majd belegondoltam, hogy itt nem vagyok otthon, már a szülővárosomban sem, tulajdonképpen nincs is otthonom, valamint nincs senki, akinek ezt elsírhatnám (lévén a barátaim és családom is a szülővárosomban élnek), bizony több olyan nap is volt, amikor ezzel szembesülve "hazaérve" elsírtam magam. Nehéz volt. A párom munkarendje speciális, egy hétig 12 órában dolgozik, majd egy hétig itthon van, úgyhogy volt, amikor valóban egyedül voltam, mint az ujjam, a kipakolásra váró dobozok és zsákok rengetegében. Szerencsére ennek az időszaknak vége. A lakás már igazán otthonos, beszereztünk mindent, amit kell, már csak a szőnyegek hiányoznak, de ez már tényleg az utolsó simítás. Most a karácsonyfa mellett ülve írok, csillognak a díszek és a fények, itt már otthon vagyok.
A munkahelyemen rögtön a mély vízbe dobtak, ráadásul egy hetet lázas betegen dolgoztam a főnök távollétében (ez azért különös, mert én mindig táppénzre megyek, ha beteg vagyok, hiszek a kipihenés gyógyító erejében, valamint abban, hogy alapvetően azért leszünk betegek, mert a szervezetünk így jelzi, hogy nem bírja tovább), de mostanra letelt a próbaidő, a munkatársaim megszoktak, a főnököm remek értékelést írt rólam és nyilatkozott arról, hogy a továbbiakban is alkalmazni kíván.
Mivel eddig sem a párom, sem én nem éltünk tartós kapcsolatban együtt senkivel, ezért a kezdeti időszakban rengeteg kihívással kellett szembenéznünk, néha még most is vannak nézeteltéréseink, de ez is eljutott egy dinamikus egyensúlyi állapotba.
Mindezen körülmények között, mikor a teljes addigi életemet hátrahagyva egy újat kezdtem, annak minden gondjával-bajával a nyakamban, a nagymamámat is elveszítettem. Az anyai nagymamámat, akivel igen közel álltunk egymáshoz. Mindig is úgy éreztem rá hasonlítok a legjobban, mind külső, mind belső jegyeimet tekintve. A halála hirtelen következett be és váratlanul ért minket. Ráadásul a névnapom előestéjén. Másnap úgy kellett helyt állnom az új munkahelyemen, hogy az átzokogott éjszaka után a névnapi jókívánságokat mosolyogva tudjam fogadni. Nem volt könnyű. Még most sem az. Nem tudom, mikor sikerül majd egyáltalán elfogadnom ezt a veszteséget, amelyre valójában nincsenek szavaim. A hiányával élek.
Szóval, egy ilyen időszak után már alig vártam az év végi szabadságot, mikor az utolsó két munkanapon már éreztem, hogy gyenge vagyok, beteg leszek. Végül ezt kibekkeltem, megkezdődött a szabi és én igen intenzíven pihentem. Karácsonyi zenével és filmekkel, fadíszítéssel, lakásdekorálással és főzéssel készültem az ünnepekre. Karácsonyra hazautaztam a szüleimhez, a párom is odajött a munkából másnap, majd harmadnap visszajöttünk, hogy az ünnep utolsó napját az ő családjával töltsük. Ő már betegen érkezett a szüleimhez és tegnap én is lebetegedtem. Ma reggel már fájó torokkal, teli orral, fejfájással ébredtem. Tegnap már nem voltam teljesen jól, akkor este egy családi banzájra voltunk hivatalosak (ami egyébként nagyon jó volt, de későn feküdtünk le), ma pedig a párom barátait fogjuk vendégül látni. Holnap pedig fel kellene kerekednünk, hogy az én barátaimmal bulizzunk. De én fáradt vagyok. Nem értem, miért, hiszen csak 32 éves vagyok, pörögnöm kellene, élvezni, hogy meg sem állunk. De nekem ez nem megy. Pihenni szeretnék, csendesen, itthon. Feküdni az ágyban. filmet nézni, meleg teát inni. Nos, a szervezetem ezt akarja megadni nekem, ahogy mindig. Ebben csak az a bibi, hogy betegen a pihenés nem élvezet. Ráadásul nagyon hiányoznak a barátaim. Pont valamelyik nap fejtetem ki a kedvesemnek, hogy furcsa módon azáltal, hogy hiányzik a barátaim őszinte reflexiója az életemből, a cselekedeteimre, a külsőmre adott reakcióik, kissé elbizonytalanodtam abban, ki is vagyok és jó irányba tartok-e. Nem tartom magamat gyenge, mások véleményétől függő embernek, úgyhogy ez a felfedezés meglepett és nem esett jól, sőt, nem is hiányzott azok után, amiken átmentem az elmúlt röpke 3 hónapban.
Úgyhogy most következzenek az irányvonalak az új évre:
Megpróbálom megtalálni a helyemet ebben az új városban, keresek valami csoportosan űzhető hobbit, hogy azonos érdeklődésű emberekkel találkozhassak és saját barátokat szerezzek itt.
Ha jobb idő lesz, bejárom a várost, hogy jobban kiismerjem magam és meglássam, milyen lehetőségeket tartogat.
Sportolni fogok. Rendszeresen. Elég a kifogásokból, a félelmekből (mindkettőhöz remek táptalaj az operált térdem). Bele kell vágnom, mert sajnos érezhetően öregszem és az ülő munka sem tesz jót a fizikai állapotomnak. Gyenge vagyok.
Tanulni fogok. Végre elmegyek nyelvvizsgázni olaszból, keresek egy angoltanárt, hogy felfrissítsem a tudásomat, a párommal beiratkozunk valami tánctanfolyamra. Belevágok a PhD-be.
Megkeresem az új stílusomat. Ruhában, frizurában egyaránt, nyitottan, elengedve a régi berögzüléseimet megpróbálok kialakítani egy olyan külsőt, ami harmonizál a jelenlegi belsőmmel.
Már nem vagyok az, aki voltam. Hosszú átalakulás volt, több mint egy éve kezdődött és még nem értem a végére. De élvezni fogom, ahelyett, hogy félnék tőle. Régen hittem abban, hogy a változás jó, fejlődünk általa, tanulunk belőle. Újra megpróbálom szeretni a változást és mindazt, amit hoz az életembe.
