Nos, én nem. Én nem tudom ki vagyok olyankor. Vagy inkább azt nem tudom, valóban arra vágyom-e amerre ez tart. Valóban arra vágyom, hogy ebben a városban éljek, ezzel a pasival, belátható időn belül hozzámenjek és gyerekeket szüljek neki? Csak vele van a gond, a személyében nem vagyok biztos vagy alapvetően velem van a gond és abban sem vagyok biztos, hogy erre vágyom-e egyáltalán, vele vagy bárki mással? Mivel az életem arról szól, hogy mindig velem van a gond - legalábbis a fejemben egy hang folyamatosan ezt mondja - most is erre hajlok. Valójában halvány gőzöm sincs, mit akarok. Mindent akarok. De mindent nem lehet. Ez az a kurva nagy hazugság, amivel etettek minket: hogy mindent megkaphatunk, elérhetünk, minden a miénk lehet, amire csak vágyunk. Ja, csak győzd eldönteni, mire vágysz éppen, majd egy idő után azt, hogy az, amire most vágysz, vajon öt év múlva is az lesz-e vagy akkor már valami teljesen másra vágysz, amit azért nem érhetsz el, mert korábban valami teljesen másra vágytál. Mert ez a való élet és egyes dolgok igenis kizárják egymást. Basszus, egyik nap arra vágyom, hogy családom legyen, babára vágyom, házra, házasságra, ennek minden következményével a következő negyven évben. Másnap viszont kiver a víz a gondolatra, hogy megállapodjak, hogy mostantól ne a magam ura legyek, hogy ne tehessem, amit akarok, hogy ebben a rühes városban öregedjek meg, hogy ennyi legyen az életem. Hogy egy élet növekedjen a testemben. Az egyik nap hálás vagyok, hogy végre itt tartok, hogy megtaláltam őt. A másik nap visszavágyom a régi életembe, amit olyan nagyon siettem magam mögött tudni. Hirtelen már a szépre emlékszem. Az utazásokra a barátnőimmel, a szabadságra, az izgalomra. A magány emléke ilyenkor elhalványul. Vágyom arra, hogy megint felpattanjak egy buszra, egy repülőre, mindegy, csak valahol máshol legyek, ahol tombolhatok és magam mögött hagyhatom az életemet. Mindig ez volt a lényeg azt hiszem. Mindig magam mögött akartam hagyni az életemet. Mindent. Kötöttségek nélkül a pillanatnak élni. Az a fura, hogy most egy egészen más jellegű életből vágyom elszabadulni. Csak az én készülékemben lehet a hiba. Mi az, ami elől ennyire el akarok menekülni? Annyira, hogy inkább bezárkózom. A pasim a barátaival vacsizik és utána elmennek valahová, de én nem mentem. Nem akarok menni. Tobzódom inkább az elégedetlenségben, a boldogtalanságban, egyedül, bezárkózva a lakásba. Miért nem tudom őt társammá tenni ebben az egészben? Miért nem tudok vele úgy elszabadulni, mint a barátaimmal? Jó, ezeknek az elszabadulásoknak mindig része volt a flört, valakivel, egy idegennel, egy ismerőssel, mindegy. Nyilván az ő léte ezt kizárja. És ez hiányzik. Az izgalom. Az újdonság, az ismeretlen. Miért nem tudunk elszabadulni és minden helyen megújulni, ő meg én? Ez lenne a nagy kérdés, amit mindenki, aki egy párkapcsolatban próbál élni, feltesz? Miért nem tudunk egymás flörtje, újdonsága lenni? Miért nem lehetünk teljesen őszinték? Könnyű egy ismeretlent szeretni. Lángolni érte. Hiszen alig ismerjük és amit nem tudunk, hozzáképzeljük. Elképzeljük, hogyan reagálna erre vagy arra, de valójában lövésünk sincs. Könnyű egy elképzelt embert szeretni. Egész életemben ezt csináltam. Hányszor vágytam egy rendes fickóra, egy rendes kapcsolatra a sok mittudoménmileszebből-gőzömsincsmitérez helyett. Most itt van egy hús-vér pasi és lehet, hogy el fogom baszni. Mert hiányzik egy elképzelt világ egy elképzelt ember egy elképzelt érzés.
