2017. december 18., hétfő

Karácsony előtt

Ma reggel korán keltem. Ahogy álltam a sötét konyhában, míg lefőtt a kávé és kinéztem az ablakon az odakinti sötétségbe, a szemközti házak ismerős fénykockái sehol sem voltak. Furcsa, hogy a sötétség a fény hiánya. Annál sokkal többnek tűnik. Önálló entitásnak, szinte már lénynek, amely alaktalanul kúszik a házak között és a szobákban, áthatol a falakon, beszűrődik az álmainkba. 
Ideje, hogy vége legyen az évnek. Küzdelmes év volt. Nem tudom, miért érzem így. Hiszen sok jó dolog történt. Férjhez mentem. A nászutunk rövidke volt, itt, belföldön, de annál csodálatosabb. Utaztunk külföldre is, mi még nyárias napfényben fürödtünk, mikor itt már kabátban jártak az emberek. Nyár végén újdonsült unokaöcséimmel és -húgommal is sok időt töltöttem, ami szintén szuper volt, a kölykök annyira jó társaság, az ember elfelejti az összes felnőtt hülyeséget, ha velük szórakozik. Vettem laptopot, nyugdíjba küldtem az ezer éves asztali gépemet. Mégis.
Mindjárt itt a Karácsony és én mégis a következő Karácsonyt várom. Ugyanis azt már a házban fogjuk tölteni. Már előre arra gondolok, milyen lesz, amikor végre együtt lehet mindenki, egy helyen, az én családom, a férjem családja, ráadásul éppen nálunk. Alig várom. 
Idén nem lett kisbabánk. Remélem jövőre sikerül. Annyira kegyetlen dolog a remény. Ahogy kezded azt hinni, hogy talán most... Aztán mikor negatív lesz a teszt - mint ma reggel - azt mondod magadnak, hát persze, tudtam, akkor lennék meglepve, ha nem így lenne. Eleinte könnyeztem a csalódottságtól. Azért szerencsére már nem így van. De azért egy-egy hónapban, amikor azt gondolom, most akár tényleg össze is jöhetne, olyankor azért rosszul esik. 
Ma van az utolsó munkanapom. Végre. Erről nem is tudok többet mondani. Végre kiszabadulok onnan, a mérgező emberek közül. Két hét olyanok közt, akiket szeretek és akik szeretnek engem. Ez az igazi karácsonyi ajándék számomra. 

2017. április 13., csütörtök

Napjainkban - Poklom pokla mondd meg nékem

Mostanában már nem írok. Sokszor fogom a gépre, lassú, kellene már neki egy újratelepítés, kb. már másfél éve.
Elköltöztem. Egy másik városba és mindig igyekeztem úgy írni, hogy lehetőleg ne lehessen felfedni ki vagyok. Egyszerűen csak a magánélet szentsége miatt. És nem tudom, hogyan írhatnék úgy azokról a dolgokról, amik foglalkoztatnak, hogy ne említsem a várost. 
De megpróbálkozom vele, mert úgy érzem, hiányzik, úgy érzem hasznomra lehetne.
Meglátom hogy sikerül.
Szóval ideköltöztem és ez a város egészen más, mint a szülővárosom, ahol felnőttem és harminc+ évet lehúztam. Másik megye. És a két megye közt vannak más megyék. Más a táj. Más a levegő - rosszabb. Azt szoktam mondani, hogy itt másfél év alatt annyit károsodott a tüdőm, mint otthon harminc év alatt. Mások az emberek. Tudom, hogy nem szabad általánosítani, de sajnos az eddigi tapasztalataim ezen a téren sem jók. 
Azért jöttem ide, hogy összeköltözzek a férfival, akivel járok. Aki most már a vőlegényem és a hónap végén összeházasodunk. Ideköltöztem, mert otthon sajnos nem sikerült egy rendes párkapcsolatot kialakítanom és amikor megismertem őt, tudtam, hogy nincs már mire várnom, vagy maradok és magányos leszek továbbra is, vagy idejövök és a párkapcsolatomra, a családalapításra fókuszálok. Ennek is megvannak a nehézségei, nekem ez az első hosszú (fél évnél tartósabb) kapcsolatom, ráadásul mindketten most élünk együtt valakivel először. De nem ez a probléma, hiszen ezért jöttem ide, idomulni kell, szokni, kompromisszumot kötni, összecsiszolódni. A járulékos dolgokkal, mondhatni a körülményekkel van probléma. A várossal, amit nem szeretek. Igyekszem, komolyan. Itt a jó idő, megyek, nézelődöm, nem szeretem jobban. A munkahelyemmel. Nem emiatt jöttem ide, a karrieremben objektíven visszalépésnek számít, bár el kell ismernem, hogy tanultam itt is sok mindent. A munkatársaimmal. Említettem az emberekkel kapcsolatos negatív tapasztalataimat, nos... Márpedig az ember a munkahelyén tölti az ideje nagy részét. Sajnos a párom is olyan munkarendben dolgozik, hogy hosszasan nincs itt. És olyankor nagyon magányos vagyok. Hiányzik a családom, hiányoznak a barátaim. És mivel gyakorlatilag nincs ellenpont, ezek az emberek tartanak tükröt nekem. Torz tükröt. Nagyon nehéz volt számomra a tavalyi év második fele. Hagytam, hogy a torz tükörben látott kép elbizonytalanítson. Hagytam hogy a munkahelyi légkör rátelepedjen a magánéletemre. Szarvas hiba. Év eleje óta igyekszem összeszedni magam, emlékezni arra, hogy ki vagyok, hogy azok az emberek, akikkel kénytelen vagyok együtt dolgozni, a valódi életben semmit nem jelentenek számomra, senkik nekem, így a véleményük sem számít, és az, ahogy a munkahelyen érzem magam, nem határozhatja meg azt, ahogy magánemberként érzem magam. Nem könnyű. Fenéket, rohadt nehéz! Folyamatos erőfeszítést kíván. tudatosítást, mantrákat. Soha nem voltam még ilyen helyzetben. Mindig könnyen beilleszkedtem. általában szeretnek az emberek. Az a baj, hogy az egyik - általam legfontosabbnak tartott - kvalitásom, az, hogy őszinte, egyenes ember vagyok, itt egyáltalán nem működik és csak hátárnyomra válik. Sunyi, gonosz, intrikus, képmutató, csaló emberek között én vagyok a kakukktojás. Szerintük én vagyok a rossz. Kifordult egy világ ez, amelyben jelenleg élni kényszerülök. Egy borzasztó város, amit az itteniek szeretnek. Egy munkahely, ami a munkatársaim szerint jó. A munkatársaim, akik szerint ők jó emberek és követendő viselkedésminták. Én meg csak állok és nézek, remélve, hogy egyszer csak magukhoz térnek, körülnéznek és rájönnek, hogy tévedésben vannak. Mindvégig nekem volt igazam és a világ visszabillen a rendes kerékvágásba. Olyan ez, mint egy torz párhuzamos univerzum, ami nagyon hasonlít az igazira, de mégsem olyan, csak egy rossz tréfa. 
Sokszor vagyok dühös. Nagyon dühös. Érzem, ahogy vibrál bennem és ki akar törni. És én hagyni akarom. De nem lehet. Nem tudnám irányítani. Szabadjára szeretném engedni és gyönyörködve nézni a pusztítást, amit véghezvisz. De nem lehet. Ezért aztán tele vagyok frusztrációval, ingerült vagyok és irritábilis, szomorú és kétségbeesett. Vannak jobb napok és rosszabbak, előjelek nélkül váltják egymást. Néha úgy érzem, mintha csak hánykolódnék az életem tengerén, akár egy darab fa. Kb. annyi befolyással az eseményekre és a körülményekre, mint a fadarab a háborgó óceánra. Egy olyan control freak-nek, mint én, ez a személyes pokla. 
Bah, ebben élek. 
Ennek megfelelően sok olyan zenét hallgatok, ami csökkenti a frusztrációmat, pl. Biffy Clyro-t, a kedvencem a Howl. Hallgassátok!
Olvastam egy jó könyvet: All the bright places Jennifer Niven-től. Az első könyv, amit angol nyelven olvastam ki. Eddig soha nem tudtam túltenni magam az idézőjeles párbeszédeken, Most nem érdekelt. Egyébként meglepően könnyen elolvastam. Magyarul is van, olvassátok!

2017. január 29., vasárnap

Új év, új élet

Sokan írták, hogy 2016 rossz év volt. 

Először én is bólogattam, hogy igen, nekem is mennyire rosszul sikerült, végre vége. Aztán az év végén az ünnepek alatt két hétig szabadságon voltam. Egy hetet otthon töltöttem a szüleimnél, egy hetet pedig itthon, a vőlegényemmel. És valahogy megvilágosodtam. Nem tudom miért pont akkor, de megtörtént. Egy ideje már éreztem, hogy elegem van a sok negatív érzelemből. Eddig eljutottam gondolatban, de nem tovább. Hogy mit tehetnék, az csak a szabadságom ideje alatt kristályosodott ki bennem. Mégpedig a következő gondolatokkal együtt. 
Az, hogy a munkahelyemen olyan emberek vesznek körül, akik nem szeretnek (arra is rájöttem, hogy valójában nem csak engem, gyakorlatilag egymást sem, nem vagyok valami különleges kivétel), szokatlan helyzet számomra. De korántsem példa nélküli. Szerencsém van, hogy eddig csupa olyan helyen dolgoztam, ahol könnyen beilleszkedtem és a társaság többsége megkedvelt (nem ringatom magam abba az illúzióba, hogy mindig mindenki szeretett). Most ez egy új helyzet, amit - és itt a sorsdöntő gondolat - bizony nem kezeltem valami jól. 
Mondjuk, mindig is azt gondoltam, hogy nem vagyok túl jó a váratlan problémák megoldásában, úgyhogy általában minden lehetséges (általában rossz és még rosszabb) szituációra számítani próbálok (mások ezért gondolják, hogy pesszimista vagyok, mert túl sokat foglalkozom a lehetséges rossz verziókkal). Tehát itt volt egy olyan problémás helyzet, amire nem voltam felkészülve, mert még sosem volt rá példa, hogy gondom legyen a beilleszkedéssel és mindig szeretetreméltó személyiségnek tartottam magamat. Itt bele is akadok a következő fontos gondolatba, miszerint még mindig annak tartom magam. 
Az, hogy az első reakcióm a munkatársaim hirtelen bekövetkezett rosszindulatú viselkedésére nem volt megfelelő, azt hiszem elfogadható. Hiszen az ember egy váratlan szituációban nem tud mindig a legmegfelelőbben vagy akár csak átgondoltan cselekedni. Hiszen ember vagyok, vannak érzéseim, amiket bizony megbántottak, mégpedig alaposan. 
Viszont ami ezután következett, hogy jó hét hónapig hagytam, hogy ez rányomja a bélyegét az életemre, mind a munkahelyen, mind itthon (!!!), az bizony rajtam múlt. Mert az, hogy a munkatársaim, mint kiderült, olyanok, amilyenek, az egy sajnálatos tény. Adott faktor. Azonban az, hogy én hogy állok hozzá mindehhez, csak rajtam múlik. Sajnos súlyos fokú megfelelési kényszerem van mindenkivel (!) szemben, ami egyáltalán nem egészséges és nem könnyítette meg, hogy túl legyek ezen a helyzeten. Hiszen úgy éreztem én nem adtam okot arra, hogy ne szeressenek, megtettem mindent, amit tudtam, hogy beilleszkedjek, hogyan jutott hát idáig ez az egész? Mit rontottam el? 
Most már tudom: semmit. Mert én még mindig ugyanaz a szeretetreméltó ember vagyok, akinek tartom magam és akinek szerencsére a kedvesem, a családom és a barátaim is tartanak. Viszont hagytam, hogy a reakcióimat az utóbbi időben a sértettségem és a dühöm irányítsa és így pontosan olyan ember módjára viselkedtem, amilyenként a munkatársaim bántak velem. Erre kellett rájönnöm. Valamint arra, amit egyébként többen is próbáltak már eljuttatni az agyamig korábban, de valamiért nem sikerült: a munkahelyem csak a munkahelyem, ahol olyan munkát végzek, amit tulajdonképpen szeretek, a munkatársaim idegenek, akikkel nem kell barátságban lennem, akiket rossz embernek tartok, így hát mégis mit számít a véleményük. Munka után kezdődik az élet, mikor hazamegyek, azokhoz akik jól ismernek és bizony, szeretnek. Úgyhogy ezek az új irányelveim a 2017-es évre és remélhetőleg az egész életemre is:
Alapvetően megpróbálok bízni abban, hogy minden rendben lesz. Észben tartom, hogy szeretetreméltó ember vagyok. Minden reggel elhatározom, hogy aznap olyan emberként fogok viselkedni, amilyennek én tartom magamat és nem olyanként, amilyennek mások tartanak engem. 
Valamint tudatosítom magamban, hogy remek nap lesz és a napom valójában csak munkaidő után kezdődik.
Az, hogy az elmúlt hetekben ez a pár egyszerű gondolat mennyi pozitív változást hozott az életembe, teljesen hihetetlen. Ahogy az is, hogy mennyi időt pocsékoltam gyűlölködésre, haragra és elégedetlenkedésre tavaly. Mindezt olyan emberek miatt, akiknek semmi súlya az életemben. 
Holott, mikor a párommal visszatekintettünk az elmúlt évre, rengeteg szép élményt tudtunk felidézni :)
Idén tavasszal összeházasodunk. Ez életem egyik legszebb és legfontosabb élménye lesz. Amióta túl vagyok ezeken a negatív érzelmeken, végre úgy tudom várni, olyan izgalommal, ahogy az esemény és a vőlegényem megérdemli. Végre örömömet lelem a készülődésben. Végre örömömet lelem a magánéletemben, ahelyett, hogy a kedvesemmel töltött időben is csak puffognék a munkahelyi történéseken. 
És valahogy az egyéb dolgaimon sem stresszelek annyit. Szívből szeretnék kisbabát. Ideje. Harmadik hónapja próbálkozunk, de tudatosabban valójában csak ebben a hónapban kezdtünk hozzá. Babaprojekt on. Ezek a fontos dolgok. 
Mert csak azt sikerült elfelejtenem, hogy nem a munka miatt költöztem ide, hanem azért, hogy családot alapítsak és ez szerencsére a legjobb úton halad.

Úgyhogy 2017 egy remek év lesz, ha rajtam múlik. És én bizony mindent meg fogok tenni, amit csak tudok, hogy így legyen.