Ma reggel korán keltem. Ahogy álltam a sötét konyhában, míg lefőtt a kávé és kinéztem az ablakon az odakinti sötétségbe, a szemközti házak ismerős fénykockái sehol sem voltak. Furcsa, hogy a sötétség a fény hiánya. Annál sokkal többnek tűnik. Önálló entitásnak, szinte már lénynek, amely alaktalanul kúszik a házak között és a szobákban, áthatol a falakon, beszűrődik az álmainkba.
Ideje, hogy vége legyen az évnek. Küzdelmes év volt. Nem tudom, miért érzem így. Hiszen sok jó dolog történt. Férjhez mentem. A nászutunk rövidke volt, itt, belföldön, de annál csodálatosabb. Utaztunk külföldre is, mi még nyárias napfényben fürödtünk, mikor itt már kabátban jártak az emberek. Nyár végén újdonsült unokaöcséimmel és -húgommal is sok időt töltöttem, ami szintén szuper volt, a kölykök annyira jó társaság, az ember elfelejti az összes felnőtt hülyeséget, ha velük szórakozik. Vettem laptopot, nyugdíjba küldtem az ezer éves asztali gépemet. Mégis.
Mindjárt itt a Karácsony és én mégis a következő Karácsonyt várom. Ugyanis azt már a házban fogjuk tölteni. Már előre arra gondolok, milyen lesz, amikor végre együtt lehet mindenki, egy helyen, az én családom, a férjem családja, ráadásul éppen nálunk. Alig várom.
Idén nem lett kisbabánk. Remélem jövőre sikerül. Annyira kegyetlen dolog a remény. Ahogy kezded azt hinni, hogy talán most... Aztán mikor negatív lesz a teszt - mint ma reggel - azt mondod magadnak, hát persze, tudtam, akkor lennék meglepve, ha nem így lenne. Eleinte könnyeztem a csalódottságtól. Azért szerencsére már nem így van. De azért egy-egy hónapban, amikor azt gondolom, most akár tényleg össze is jöhetne, olyankor azért rosszul esik.
Ma van az utolsó munkanapom. Végre. Erről nem is tudok többet mondani. Végre kiszabadulok onnan, a mérgező emberek közül. Két hét olyanok közt, akiket szeretek és akik szeretnek engem. Ez az igazi karácsonyi ajándék számomra.
