Holnap reggel újra dolgozni megyek. Mint mindenki. Hétfő, mindenki legkevésbé kedvelt napja lesz. Hetek óta nem voltam dolgozni és reméltem, hogy néhány év alatt lesz időm kitalálni, hogyan ne kelljen soha többé visszamennem. De a dolgok másként alakultak. Ebben az évben semmi nem alakult úgy eddig, ahogy vártam. Lassan megtanulom, hogy inkább ne várjak semmit, csak sodródjak az árral. Idén el akartunk költözni az albérletből a férjem házába, de nem fogunk. más megoldást kell keresni. Pedig mindazok után, amik történtek ebben a januárban, ez volt az egyik gondolat, amibe kapaszkodtam: a költözés, a saját ház, a kerti partik, családi összejövetelek, közös Karácsony nálunk. Ez mind ugrott. 35 leszek idén és se gyerekem nem lesz addigra, sem saját otthonom. Valahogy nem így képzeltem anno. Amióta ide költöztem, ebbe a városba, mintha csak nehéz leckéket kapnék az élettől. De meguntam. Meguntam a vágyakozást a régi életem után, a siránkozást a problémáimon, a gonosz embereket, akik körülvesznek. Meguntam, hogy szenvedő alany legyek. Egyszer egy pasim azt mondta, hogy ha Disney hercegnő lennék, Hamupipőke lennék. Mikor néztem rá értetlenül, azt mondta, hogy ellentétben egy közös ismerősünkkel, aki tiszta Hófehérke, azaz egyértelműen áldozat, én nem vagyok az a típus, én megyek és megcsinálom magamnak a dolgokat. Már akkor is jólesett ez a bók, még ha kicsit sántít is a hasonlat, vagy legalábbis szubjektív. Nos, ideje, hogy a kezembe vegyem az irányítást. Na nem az életemét, azt épp ellenkezőleg: el kell engednem, bármilyen szorosan is markoltam eddig az illúziót, hogy én irányítom. A hozzáállásomét. A városhoz, önmagamhoz, az életemhez. Mert egy dologhoz bizony az én kezemben van a kulcs: a boldogságomhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése