Elköltöztem. Egy másik városba és mindig igyekeztem úgy írni, hogy lehetőleg ne lehessen felfedni ki vagyok. Egyszerűen csak a magánélet szentsége miatt. És nem tudom, hogyan írhatnék úgy azokról a dolgokról, amik foglalkoztatnak, hogy ne említsem a várost.
De megpróbálkozom vele, mert úgy érzem, hiányzik, úgy érzem hasznomra lehetne.Meglátom hogy sikerül.
Szóval ideköltöztem és ez a város egészen más, mint a szülővárosom, ahol felnőttem és harminc+ évet lehúztam. Másik megye. És a két megye közt vannak más megyék. Más a táj. Más a levegő - rosszabb. Azt szoktam mondani, hogy itt másfél év alatt annyit károsodott a tüdőm, mint otthon harminc év alatt. Mások az emberek. Tudom, hogy nem szabad általánosítani, de sajnos az eddigi tapasztalataim ezen a téren sem jók.
Azért jöttem ide, hogy összeköltözzek a férfival, akivel járok. Aki most már a vőlegényem és a hónap végén összeházasodunk. Ideköltöztem, mert otthon sajnos nem sikerült egy rendes párkapcsolatot kialakítanom és amikor megismertem őt, tudtam, hogy nincs már mire várnom, vagy maradok és magányos leszek továbbra is, vagy idejövök és a párkapcsolatomra, a családalapításra fókuszálok. Ennek is megvannak a nehézségei, nekem ez az első hosszú (fél évnél tartósabb) kapcsolatom, ráadásul mindketten most élünk együtt valakivel először. De nem ez a probléma, hiszen ezért jöttem ide, idomulni kell, szokni, kompromisszumot kötni, összecsiszolódni. A járulékos dolgokkal, mondhatni a körülményekkel van probléma. A várossal, amit nem szeretek. Igyekszem, komolyan. Itt a jó idő, megyek, nézelődöm, nem szeretem jobban. A munkahelyemmel. Nem emiatt jöttem ide, a karrieremben objektíven visszalépésnek számít, bár el kell ismernem, hogy tanultam itt is sok mindent. A munkatársaimmal. Említettem az emberekkel kapcsolatos negatív tapasztalataimat, nos... Márpedig az ember a munkahelyén tölti az ideje nagy részét. Sajnos a párom is olyan munkarendben dolgozik, hogy hosszasan nincs itt. És olyankor nagyon magányos vagyok. Hiányzik a családom, hiányoznak a barátaim. És mivel gyakorlatilag nincs ellenpont, ezek az emberek tartanak tükröt nekem. Torz tükröt. Nagyon nehéz volt számomra a tavalyi év második fele. Hagytam, hogy a torz tükörben látott kép elbizonytalanítson. Hagytam hogy a munkahelyi légkör rátelepedjen a magánéletemre. Szarvas hiba. Év eleje óta igyekszem összeszedni magam, emlékezni arra, hogy ki vagyok, hogy azok az emberek, akikkel kénytelen vagyok együtt dolgozni, a valódi életben semmit nem jelentenek számomra, senkik nekem, így a véleményük sem számít, és az, ahogy a munkahelyen érzem magam, nem határozhatja meg azt, ahogy magánemberként érzem magam. Nem könnyű. Fenéket, rohadt nehéz! Folyamatos erőfeszítést kíván. tudatosítást, mantrákat. Soha nem voltam még ilyen helyzetben. Mindig könnyen beilleszkedtem. általában szeretnek az emberek. Az a baj, hogy az egyik - általam legfontosabbnak tartott - kvalitásom, az, hogy őszinte, egyenes ember vagyok, itt egyáltalán nem működik és csak hátárnyomra válik. Sunyi, gonosz, intrikus, képmutató, csaló emberek között én vagyok a kakukktojás. Szerintük én vagyok a rossz. Kifordult egy világ ez, amelyben jelenleg élni kényszerülök. Egy borzasztó város, amit az itteniek szeretnek. Egy munkahely, ami a munkatársaim szerint jó. A munkatársaim, akik szerint ők jó emberek és követendő viselkedésminták. Én meg csak állok és nézek, remélve, hogy egyszer csak magukhoz térnek, körülnéznek és rájönnek, hogy tévedésben vannak. Mindvégig nekem volt igazam és a világ visszabillen a rendes kerékvágásba. Olyan ez, mint egy torz párhuzamos univerzum, ami nagyon hasonlít az igazira, de mégsem olyan, csak egy rossz tréfa.
Sokszor vagyok dühös. Nagyon dühös. Érzem, ahogy vibrál bennem és ki akar törni. És én hagyni akarom. De nem lehet. Nem tudnám irányítani. Szabadjára szeretném engedni és gyönyörködve nézni a pusztítást, amit véghezvisz. De nem lehet. Ezért aztán tele vagyok frusztrációval, ingerült vagyok és irritábilis, szomorú és kétségbeesett. Vannak jobb napok és rosszabbak, előjelek nélkül váltják egymást. Néha úgy érzem, mintha csak hánykolódnék az életem tengerén, akár egy darab fa. Kb. annyi befolyással az eseményekre és a körülményekre, mint a fadarab a háborgó óceánra. Egy olyan control freak-nek, mint én, ez a személyes pokla.
Bah, ebben élek.
Ennek megfelelően sok olyan zenét hallgatok, ami csökkenti a frusztrációmat, pl. Biffy Clyro-t, a kedvencem a Howl. Hallgassátok!
Olvastam egy jó könyvet: All the bright places Jennifer Niven-től. Az első könyv, amit angol nyelven olvastam ki. Eddig soha nem tudtam túltenni magam az idézőjeles párbeszédeken, Most nem érdekelt. Egyébként meglepően könnyen elolvastam. Magyarul is van, olvassátok!
