2013. december 17., kedd

Igen, volt pasim. Két hónapig. Annyira hihetetlenül, szemtelenül tökéletesen indult. Külföldön egy kongresszuson, a testvércégünk egyik fővárosi alkalmazottja kiszemel, heves udvarlással meghódít, romantikus séták az óvárosban, a folyóparton, parkokban, romantikus vacsorák eldugott éttermekben... Itthon egy együtt töltött, csodálatos, élmenyekkel teli hosszú hétvége, aztán a hétköznapok hideg valósága, a távkapcsolat, a skype, az elmaradozó beszélgetések, az elmaradó hétvégi látogatások, aztán szakítás, közös megegyezéssel, e-mailben. Mennyire mai. 
Ezen kívül elmaradt térdműtét (nőgyógyászati fertőzés miatt, jee), úgyhogy gyakorlatilag rokkant vagyok. A főnököm külföldre utazott, de előtte még rám bízott egy feladatot, amit március óta nem csinált meg és péntekre szeretné, ha meglenne, úgyhogy táppénz helyett melózok, meló után pedig ezen a feladaton dolgozok itthon. Közben karácsonyi ajándékokat gyártok, némi lopott időben, ami szuper lenne, ha az itthoni melózás helyett átadhatnám magam a hangulatnak, karácsonyi filmekkel és zenékkel. Alig várom a hétvégét, akkor végre szabi január másodikáig. 

Az milyen stílusos már, hogy a szakításunk "örömére" búfelejtőnek a (volt) pasim egyik kedvenc borát bontottam fel, amelyből csak azért tartottam itthon egy palackkal, hogy legyen, ha jön.

2013. december 8., vasárnap

Advent 2.

Gyűlölöm a telet. Azaz már nem is. Kiöregedtem már abból. Már nem gyűlölöm. Haszontalan is lenne. A téli estéket nem szeretem. Mindig a magányos esték a legnehezebbek. A hamar beálló, áthatolhatatlan sötétség, a csontig hatoló hideg, a kihalt utcák. Hiába idebent a meleg, a hangulatos karácsonyi dekoráció, az ünnepi tisztaság és illatok, hiába készül már a lelkem az ünnepre, még a karácsonyi zenét is túlharsogják a gondolataim. Ezen a hétvégén kitakarítottam, ünnepi díszbe öltöztettem a lakást, dekorációt és ajándékokat gyártottam. Nagyon jó volt. Mindaddig, amíg a nap besütött a szobámba. Azóta fokozatosan telepszik a szívemre a magány nyomasztó terhe. Tovább gyártottam az ajándékokat, letöltöttem egy vidám animációs filmet, meggyújtottam az alma-fahéjas illatgyertyát, mindhiába. Próbáltam tovább olvasni a könyvemet, de nem tudtam koncentrálni. Úgyhogy most egy pohár maradék vörösbor mellett próbálom kiírni magamból a magányt. Az elhagyatottságot. Várom, hogy elfáradjak, zuhanyozzak és aludni mehessek. Alámerülhessek a békés öntudatlanságba. Bár, az utóbbi napokban az álmaim is nyugtalanok. De hát ilyen az, amikor a lelkem már az ünnepre, az év lezárására készülne, felkészülne az új év kezdetére, azonban addig még vár rám egy műtét (csütörtökön), némi ágynyugalom, meg egy új feladat, amit a főnököm most sózott rám. Március óta temérdek idő lett volna megcsinálni, de persze minek, ha Karácsony előtt is rátestálhatja egy munkatársára. Határidő 20-a. Szóval, rákészülés és nyugalom helyett van stressz meg kötelesség, pihenés helyett idegesség. A testem ennek megfelelően lázad, minden lehetséges módon adja tudtomra elégedetlenségét, kimerültségét. Ez pedig lelkileg még jobban kimerít. Hogy még a testem is cserbenhagy. Persze valójában én hagyom cserben őt. Nem vigyázok rá, kihasználom, nem pihentetem eleget, nem élek, nem eszek egészségesen. Nem csoda, hogy fáradt. De fáradt az agyam (szakvizsga) és a lelkem is (problémás pasi). Jó volna magam mögött hagyni mindent. Fizikailag. Elutazni kicsit. Legjobb lenne barátokhoz. Mondjuk a 39 éveshez. Pár napot a nyakán lenni, kilazulni a magabiztos, megnyugtató aurájában. Elengedni a problémákat. Kis időre kilépni a világomból, levetni a felelősségeket. 

2013. szeptember 14., szombat

Egy hete értünk haza a csodák és a szerelem szigetéről. Szerelem... Ott hagytuk őt és azóta is minden reggel ő az első gondolatom és minden este ő az utolsó. És persze a kettő között is számtalan alkalommal gondolok rá. Egyesek definíciója szerint ez szerelem. Most is, ahogy rá gondolok, mintha egy hatalmas lyukat ütöttek volna a mellkasomon, fáj és bizsereg. Ránézek az órára, arra gondolok ott hány óra van most és ő mit csinál ilyenkor. A munkatársaira gondolok, akik most egy hétig a vendégszeretetét élvezik, ahogy mi is tettük, és elfog a sárga irigység. Féltékeny voltam a saját barátnőmre, akivel kiutaztunk, csak mert jól kijöttek egymással. Már akkor is tudtam, hogy ez hülyeség, irracionális, de nem volt mit tenni ellene, mélyről jött, megállíthatatlanul. Annyira jó volt ott lenni vele, látni őt, hónapok után, arra gondoltam milyen jó lesz. Ehelyett olyan szinten voltam bizonytalan és sérülékeny, hogy a szokásos piszkálódásait, amiket itthon gunyoros megjegyzésekkel hárítok, sorra némán magamra vettem. Először az első este volt dráma. Lekiabáltam, nyilvánosan, az étteremben. Most is elönt a szégyen, ahogy leírom. Pedig nem vagyok ilyen, nehéz kihozni a sodromból. Szépen kértem egy ideig, aztán már kiabáltam: Elég! Később nem győztem elnézést kérni és szabadkozni. Most is úgy érzem, nem az én hibám volt, hiszen próbáltam szépen is, de akkor is, ő a vendéglátóm, jelenetet rendezni pedig csúnya dolog, így tanított anyukám. Szerdán történt a második esemény. Megalázva éreztem magam, nem kicsit, nagyon. Nem kifejezetten az ő hibája volt, aláírom. De elkerülhettük volna, ha tájékozottabb, ráadásul jelen volt és végignézte. Látta a megaláztatásomat. Harmadszor (és utoljára) csütörtökön borultam ki. Nem bírta ki komment nélkül. Mert ő mindent jobban tud. Kiabáltunk a kocsiban, dühösen, miközben hazafelé vezetett, hajtotta az igazát, én pedig nem hittem el, hogy komolyan azt hiszi, ekkora idióta vagyok. Dühödten robogtam be a szobámba, átöltöztem, addig tartott a lendület, aztán lerogytam az ágyra és sírva fakadtam. Barátnőm bejött, csendben vigasztalt egy darabig, aztán vettem néhány mély lélegzetet, összekapartam az önérzetem utolsó morzsáit és kimentem beszélni vele. Ott ült és meg volt sértve. Ő. Beszéltem, folyamatosan. Hogy lehet, hogy ő van itthon, de attól nincs joga így bánni velem, hogy mellette apró porszemnek érzem magam, erre ő még szét is trancsíroz a hüvelykujjával. Hitetlenkedve nézett. Én sírtam és vádoltam. Ő pedig nyugodt hangon kifejtett, hogy ugye nem gondolom komolyan, hogy idiótának tart, akkor itt sem lennék és nem tudja, miért veszem magamra a dolgokat, ő azt hitte, vagyunk olyan (most figyelj!) HAVERI viszonyban, hogy tudjam, hogy ő ilyen. Kipukkantam. Lerogytam egy fotelbe. Magam elé révedtem és hagytam kihátrálni. Nem tudom, mi van velem, találkoztunk már annyit, hogy tudja, otthon nem veszem magamra ezeket, rossz lelkiállapotban vagyok, de azért odaszúrtam, hogy bocs, hogy adok a véleményére és eljön az a pont, amikor már rosszul esik, ha bánt. Mindketten lenyugodtunk. Én egészen kiüresedtem. Persze megjegyezte, hogy ha ezt a beszélgetést már első este megejtjük, talán könnyebb lett volna a hét. Az utolsó napunk mindenesetre csodás volt. 
Az első naptól lenyűgözött engem. Ritka az olyan férfi, aki elbizonytalanít, aki mellett kevésnek érzem magam, akire felnézek, sok szempontból. Ő ilyen, okos, vicces, nagyvilági, élvezi az életet, merész. És kedvel engem. Ez teljesen elbizonytalanítja az embert. Engem. A legrosszabb oldalamat látta. Azt hittem, örül, hogy egy életre megszabadult tőlem. De a landolás után egész délután sms-eztünk. Amikor az e-mailemre egy hosszú levelet kaptam válaszul, egy napig nem lehetett letörölni a vigyort a képemről. Hiányzik sok minden, a sziget, a tenger, a napfény, a gondtalanság. De legjobban ő hiányzik. Teljesen elszúrtam azt a hetet, rosszul kezeltem mindent, valójában nem is tudtam kezelni. Mint egy kamasz. De novemberben hazajön és találkozunk. Úgyhogy most túlélés van novemberig. Addig a pillanatig, amíg megjelenik a lakásom küszöbén. Aztán...    

2013. augusztus 21., szerda

Ez egy szép őszi nap. Csak most kezd egy kicsit kisütni a nap, a fénye bágyadt és narancsszínű, a szél fúj, ahogy fújt egész nap, hűvösen, felüdítően. Szerettem ezt a napot. Szeretnék még ilyet. 
A szobám olyan, mint egy fiatalabb lány szobája. Egy huszonéves egyetemista lány szobája. Nem olyan, mint egy harmincéves nőé. Valójában egy harmincéves nőnek már lakása kellene legyen. Már csak a személyes dolgai mennyisége is megkövetelné azt a többlet helyet, amit egy lakás nyújthat. Nem mellékesen érzelmileg is igényel már az ember ilyenkor egy saját lakást. Egy helyet, ami csak az övé, nem csak egy szoba, ahová visszahúzódhat, hanem a konyha, a fürdő és az összes többi helyiség is az övé, amikor csak akarja, soha nem kell máshoz alkalmazkodnia, minden az övé, nem kell elgondolkodnia, ha megfog egy konzervet, hogy ez akkor kié is. Menni kellene, de a vérem forr fel a gondolatra, hogy kétszer ennyit fizessek a lakhatásért. Így is, idén emelkedett a rezsi és most a lakbér is, sokalltam, amikor kiszámoltam. Aztán persze rájöttem, hogy befoghatom. Nem akarok itt maradni. Ebben a városban, ebben a melóban. Úgyhogy itt nem fogok lakást keresni. Tehát le kell lépnem. Kell egy másik meló, aztán jövő nyáron leléphetek, előbb nemigen illik itt hagyni ezt a tulajt, mindig kedves volt velem, hogy találna albérlőt év közben. Meg hát nem olyan egyszerű másik munkát keresni. Mert mihez is akarok kezdeni az életemmel? Nem vagyok biztos abban, hogy a jelenlegi szakmámban szeretnék tovább tevékenykedni. Aztán itt el is akadok. Rémlik a pánik, amiről az előző bejegyzésben írtam? 
Mindegy. Ez a nap kellemes volt, annak ellenére, hogy csak 3 órát aludtam (telihold, a szél mindenféléket csapdosott az üveghez, hangoskodó fiatalok, jeee!). Őszi napok, jöhetnétek már. 

2013. augusztus 20., kedd

Mindenki megházasodik. A barátaim, a barátaim barátai. Már nem csak a korombeliek, hanem az eggyel fiatalabbak is. Mind szépek, boldogok, gyönyörűek az esküvői képek. Csak nekem nincs senkim, aki szeressen, akit szerethetek. Vannak napok, amikor úgy ébredek, hogy utálom magamat, az életemet. Kinyitom a szemem és sajnálom, hogy felébredtem, vissza akarok aludni, átaludni egy, két, x napot. Csak átaludni a szenvedést, a lelki nyűgöket. Mondják, hogy előbb magadat kell szeretned, csak aztán szerethetnek mások. Ja, persze, szeretem is magamat, szerencsére már régen nem olyan a kapcsolatom a testemmel, mint tinikoromban. De azért lehetnek napok, amikor kicsit kevésbé vagyunk jóban, nem? Hiszen akiket szeretek, azokkal is vannak rosszabb napjaink és jobbak. Saját magammal miért kellene mindig tökéletesen kijönnöm? Hiszen magammal vagyok együtt folyton, csoda is lenne, ha mindig teljesen elégedett lennék és sose lenne elegem magamból. Az van. Az, ami nyáron nem szokott lenni, csak télen. Amikor nincs kedvem semmihez, nem akarok találkozni senkivel, el akarok bújni, hagyni, hogy a kedvenc sorozataim beszippantsanak a világukba és nem törődni a saját, igazi életemmel. Tudom, hogy a szakvizsga miatt is van. Nehéz leülni tanulni hétvégén, egy porcikám se kívánja. Olyan ez, mint vizsgaidőszak elején volt, eleinte minden pórusod ellenáll és bármi, még a wc-tisztítás is jobb alternatívának tűnik. Csak most nincs idő beleszokni. Pont mire belenyugodnék, belemerülnék, vége a hétvégének. Úgyhogy csak a kínlódó első napok vannak, amikor bármi elvonja a figyelmemet. És nem vidám folyton visszautasítani a barátaimat a tanulás miatt. Persze ennek is vége lesz, de ez nem nyugtat meg, sőt, totál kiakaszt, ha belegondolok, hogy október második fele mindjárt itt van, a rohadt életbe, alig van már időm és lebénít a félelem, totális shutdown, mindig ez van ilyenkor, jönne a pánik, de lezár a kapu, olyan, mint egy gát, a páni félelem kint reked, de azért hallani, ahogy neki-nekitámad a gátnak, súlyos tömege morajlik és én a gát túloldalán állok és csak létezem, mert a félelemmel együtt minden egyéb is kint rekedt, az öröm, a vidámság, a kíváncsiság, az izgatottság, csak halovány emlékei maradtak bennem az érzéseknek, mint valami olyan emlék lenyomatai, ami már eltűnt a múltban, de még fodrokat vet a felszínen, mint a tóba hulló kavics. 

2013. augusztus 16., péntek

My so-called life

Tegnap délután kettőre itthon voltam és megettem fél doboz citromos jégkrémet, miközben a youtube-on a My so-called life-ot néztem. '90-es évek nosztalgia rulez! Kell nekem ilyeneket olvasni buzzfeed-en meg sorozatjunkie-n, de a fenébe, rohadtul igazuk volt! Ez a sorozat a legjobb tinisorozat, amit valaha láttam, pedig láttam egy párat. Tartalmas, őszinte. És basszus, néha egyszerűen időutazok, mert egy-egy mondat olyan, mintha csak az én fejemben fogalmazódott volna meg anno, gimis koromban egy az egyben ugyanúgy. Döbbenet. A szülők is kapnak igazi szerepet, valós figurák, nem csak kellékek. És tényleg! Azok a zenék, a ruhák, a hajviselet! :) Szóval, jó érzés tölt el, amikor nézem. 

Erősen ajánlott.


Ezen a playlisten az összes rész rajta van.

2013. augusztus 13., kedd

pálinka

Magyar ember pálinkát iszik.

Ifjabb koromban rá sem bírtam nézni a hp-re, avagy házi pálinkára. Beleszagolni? Ugye csak viccelsz! Azóta eltelt pár év és tanultam pár dolgot.

Ha már rövidet kell innod, legalább legyen pálinka. Én sokkal kevesebbet bírok inni belőle, mint egyéb felesekből és ha mégis sikerül sokat innom belőle, legalább nem vagyok olyan rosszul másnap. 

Mindig legyen otthon pálinka, gyomor-bélpanaszok esetére. Amikor úgy érzed, tutira elhányod magad tőle, akkor van rá a legnagyobb szükséged. (Valószínűleg nem hányod ki, sőt, jobban leszel. Ha kihányod is jobban leszel.)

Pálinkából koktélt is lehet csinálni! Tudom, hogy fura. De komolyan mondom, amióta a kedvenc helyünkön először megkóstoltuk, csak ezt isszuk. (pl: málnapálnika, málnaszörp, szóda vagy almapálinka, almalé, lime)

A pálinka nemzeti büszkeségünk, ha a külföldi barátaiddal ezt itatod, mint jellegzetes magyar piát, akkor te is ezt idd már! Egyebekben nem véletlenül vagyunk olyan nagyra vele, nem volt még külföldi ismerősöm, akinek ne tetszett volna.




2013. augusztus 11., vasárnap

A nyár forró és mozdulatlan

Sohasem az év végén érzem, hogy ismét eltelt egy év, nem is a születésnapomon fog el az elmúlás édes-bús érzete. A nyarak. Minden nyár végével meghalok kicsit. Elvesztek némi álmot, reményt, illúziót. Végleg. Így kopok el szépen, fokozatosan, így múlok el ebből a világból. Egy részem így válik felnőtté, ezen veszteségek révén. Egy kis részem örökké gyerek marad és értetlenül nézi az egészet. Közelít a nyár vége, ma vettem észre először, hogy kezd korábban sötétedni. Hamarosan hullani kezdenek a falevelek és hűvös szelek jönnek, eső áztatja az utcákat, elszürkül a világ a szürke fellegek alatt. És én öregszem egy évet. Ismét.
Ezért van az, hogy ha meghallom ezt a dalt (ami egyébként nem igazán kiemelkedő, ha objektíven nézem, azaz hallgatom), mindig összefacsarodik a szívem, annyira, hogy szinte megáll, mert nem képes jobban összehúzódni, de nem képes elernyedni sem, mozdulatlan görcs szorítja

2013. augusztus 6., kedd

Olyan gyorsan múlik el a nyár. Berendeztem az erkélyt, vettem kis asztalt meg egy magas támlás műanyag fotelt, mert milyen jó lesz kint meginni a kávémat reggelente. Persze. Hétköznap egyszerűen nem érek rá, bent szoktam kávézni a melóhelyen. Hétvégén meg kicsit tovább alszok és mikor felébredek, már nagyon meleg van az erkélyen (keleti fekvés). A Görögországból hozott napernyő meg azóta is várja, hogy talpat szerezzek neki. Igen, pontosan ez az. Az élet, ahogy az ember elképzeli és a valóságban. Persze nem nagy baj, amíg csak egy erkélyről van szó. De sajnos a nagyobb dolgokkal is pontosan ugyanez a helyzet.

...érezte a nyár súlyát a vállán...

A forróság csak nem akart múlni. Hetek óta kánikula volt, délben gyakorlatilag nem lehetett kibírni a szabadban. Éjjel, amikor lefeküdt, a szobában fülledt volt a levegő, a sarkig tárt ablakon át nem volt légmozgás. Hajnalban viszont mindig arra kelt, hogy fázik. Olyankor magára húzta a huzatot, amit takaróként használt és tovább aludt. Amikor újra felébredt, a nap már fent volt az égen. Amikor munkába ment, kellemes volt az idő, ez volt újabban a kedvenc része a napból. Mintha egy nyaralóhelyen sétált volna. Még mindenki aludt, alig jártak az utcákon, alig volt forgalom. Augusztus. Hihetetlen. A meló egy kínlódás volt, sokan szabadságon, kevesebb előjegyzés, kevés munka. Délre mindent befejezett. Akkor is, ha nem sietett. Persze a délutánok is elteltek valahogy, séta a menzára a fiúkkal a rekkenő hőségben, tanulás, olvasgatás, internet, nyelvórák, mikor mi. Aztán haza. Általában hazafelé is gyalogolt. Vett vizet a boltban, vacsorázott, aztán elütötte az időt, sorozatokat nézett vagy olvasott, amíg teljesen be nem sötétedett és tíz óra felé lezuhanyzott és lefeküdt. Így teltek a napok. Fáradt volt, sőt, kimerült a hőségtől, nem volt ereje edzésre vagy futni menni sem. Csokit és fagyit evett, mert úgy érezte, nincs egy csepp energiája sem. Két kávéval nyitotta a napot. Érezte, hogy nem bírja már soká.

2013. augusztus 4., vasárnap

Gods among men

Totálisan rákattantam a The almighty Johnsons-ra, ami egy új zélandi sorozat (a főcím).
Tombol a hőség és két napja be vagyok zárva, mert a szakvizsgámra tanulok, ami csak október második felében lesz, de nem tudok előtte szabira jönni, mert az utolsó hét szabimat arra használom, hogy meglátogassam a 38 évest Cipruson szeptemberben. Addigra már 39 lesz. Crazy. Persze rohadtul nehezen tudok koncentrálni, egyrészt a hőség miatt, másrészt meg egyszerűen csak azért, mert ezer éve nem tanultam rendesen, nemhogy ennyit egyfolytában. A tény, hogy ezentúl minden hétvégém ilyen lesz, nem segít. Az sem, hogy hétköznapokon is tanulnom kéne esténként, de az úgysem fog menni, ilyen szintű mazochizmusra nem vagyok képes. 
Az utóbbi időben hihetetlen selejtezési mánia jött rám, sorra válogattam át a szekrényeim tartalmát és dobáltam ki vagy ajándékoztam el egy csomó mindent, amire már sosem lesz szükségem/ ami már sosem jön rám többé. Az biztos, hogy nem kevés hely szabadult fel. És még nincs vége. Most azon gondolkodom, hogy megválok a hajráfjaimtól. Még van bennem némi kétség, de belül ott az indíttatás. Nem volt egyszerű beszerezni ezeket a ráfokat, van, amelyiket külföldön vettem, de hirtelen mind olyan kislányosnak tűnik, úgy érzem az életben többet nem tennék a fejemre virágokkal vagy masnikkal applikált fejpántokat. Fene tudja. Talán még várok vele. 
Úgy érzem rengeteg vacak vesz körül feleslegesen, szokott lenni ilyen időszakom, amikor olyasmiktől is meg tudok válni, amiktől addig elképzelhetetlen lett volna. 
És megint elkapott a gondolat, hogy lassan ideje lenne egyedül laknom. Úgy voltam vele, majd ha találok egy pasit, vele fogok összecuccolni, minek fizessek egyedül egy lakást, nem túl gazdaságos. Kezdem azt érezni, hogy nincs kedvem tovább várni. 
Egy ideje már szinte belenyugodtam, elfogadtam, hogy csak kötetlen kapcsolatra találok pasikat. Csak semmi elköteleződés, semmi felelősség. De ezzel legalább nem volt gond. Mostanában viszont már ez sem megy. És így azért már kezd kissé frusztráló lenni ez az egész.
A húgom volt itt múlt héten egyik este. Megittunk fejenként egy üveg bort, volt kiabálás, veszekedés, beszélgetés, megvilágosodás, sok nevetés, tánc és zene... Jó este volt. Megállapodtunk a tiszta lapban. Kíváncsi vagyok, létezik-e a valóságban. Majd kiderül. Nem nagyon hiszek benne, eléggé kiábrándult vagyok már ahhoz, hogy ne higgyek a legjobb verzióban. 


2013. július 21., vasárnap

Sehol se talállak

Nagy a hold, véget ért a fesztivál és nyár van, még mindig nyár.
Dolgok változnak. A lakótársam végzett, négyévi "együttélés" után elköltözött Pestre. Rita visszajött Angliából. A húgom másik városban kapott állást, szakított a barátjával és most a gyerekkori legjobb barátom öccsével vetette bele magát egy hipersebességű kapcsolatba. 
Van, ami nem változik. Én. A pasik. Elmondhatnám újra, hogy mennyire nem értem őket, de csak ismételném magam. 
Már elképzeltem. Itt akartam látni, ebben a nyüves lakásban. Akartam, hogy jöjjön, hogy itt legyen, hogy együtt legyünk. Elképzeltem, hogy jó lenne együtt. Tudom, hogy jó lenne. Olyan lelkes volt. Olyan jól éreztük magunkat együtt. Annyira kívánt. Elmentem hozzá. Úgy volt, hogy ő is jön. Mielőtt munkába ment, kikísért az állomásra. Cipelte a bőröndömet és búcsúzóul megcsókolt. A számon. Aztán a nyakamon. Nyilvánosan. Semmi nem jelent semmit. Semmi. A tettek, a szavak, a teste reakciói. Semmit. 
A fesztivál ideje alatt Sziszi itt csövezett nálam, messze lakik, én meg egyedül voltam a lakásban. Egyik éjjel sokat ittunk és hajnalban végighallgathatta a monológomat, a kiborulásomat ezzel kapcsolatban. A pasikkal kapcsolatban. Azzal, hogy nekem miért nincs. Hogy harminc vagyok és legalább három gyereket akartam, de lassan le kell mondanom erről. Hogy próbálom, hogy próbálom nem nagyon próbálni, hogy van, amikor nem is foglalkozom ezzel és hogy általában azért hiszek abban, hogy mindenki megtalálja a párját előbb-utóbb, csak néha betelik a pohár és olyankor ki kell adnom. A fájdalmamat. Az értetlenségemet. A csalódottságomat. A reménytelenségemet. Hangosan zokogva átkoztam az összeset. Jaj, de nagyon jól esett! 
Valamelyik nap a könyvesboltban nézelődve a kezembe akadt egy regény. Ahogy elolvastam a tartalmát, majd belelapoztam, kinyílt az egyik oldalnál, ahová egy post-it volt ragasztva, rajta egy üzenet: egy kis szeretet egy idegentől és egy felhívás, hogy én is adjam tovább. Jelnek értékeltem a dolgot és megvettem a könyvet. 
Holnap meló, a főnök szabin, szombaton költözik az új lakótárs. 

2013. július 15., hétfő

Ezt is elviszem magammal

Magammal viszem az idegességedet, ahogy fogadtál és megragadtad a bőröndömet. A tekintetedet a borospohár felett. Az érintésedet - könnyű volt a combomon, benne minden lehetőség. A nevetésedet, ahogy a szád széle felfelé görbül. A kezedet a derekamon, a lélegzetedet a bőrömön. A hajadat az ujjaim között, a szemed fülledt, kék villanását. A tenyeredet a tenyeremben, a hátadat a piros póló alatt. Kimondott szavaidat, kimondatlan ígéreteidet, kölcsönös vágyainkat. Eltitkolt reményeimet. Napok múlnak majd és lassan elhalványulsz bennem.

2013. július 13., szombat

Széljegyzet a távolsági buszról

Még csak néhány órája indultunk, de már többféle esőt is láttunk. Ez, ami a szerb határnál esett, erős volt, sűrű és apró szemű. Mintha a cseppek nem követtek volna egy meghatározott irányt, hanem össze-vissza hullottak volna. A zászlót tépte a szél, perverz, furcsán erotikus alakzatokba hajtotta, fordította. Régen kézi munka volt a zászló, úgy varrták össze a sávokat, applikálták rá a díszeket, a kétfejű sast, a pajzsot, a koronát. Nem ilyen nyomott mintás, műszálas vacak. Látszik a vasalás nyoma, ahogy négyrét hajtották. 
Szentes után láttam egy felhőt a horizonton, magasra tornyosult, narancsos rózsaszín fény áztatta, körülötte az égbolt egyöntetűen komor szürke. Nem tudtam elhessegetni a gondolatot, mintha egy hasadékon át a mennyország mutatkozott volna meg. Igyekeztem jó előjelnek értékelni, megnyugtatni magam, hogy igen, most már biztosan minden rendben lesz. 

Rendben is lett - nagyjából. Igaz, hogy a tengerparti nyaraláson végig megvolt, így csak térdig merészkedtem a vízbe, viszont sokat napoztam és pihentem a parton, végre kiolvastam a könyvemet is. Alig értem haza, külföldről pár napra hazalátogató barátnőm már magával is ragadott a Balatonhoz, ahol kicsit bepótoltam a csobbanást, vízibicajoztunk és olyat buliztunk, amilyet utoljára egyetemista koromban. Olyan színem volt, amikor megjelentem a melóban... Egy hét munka után kongresszus a Dunántúlon, hosszú hétvége, hosszú éjszakák, csámborgás, utcazene, bor, proccvacsorák, tánc, a gálán olyan ruhában és szandálban jelentem meg, Carrie Bradshaw is megirigyelhette volna, a munkatársaim végre láttak igazi nőcis ruhában. Két nap munka után Krakkó, hosszú hétvége az egyik barátnőmmel, helyi sráccal söröztünk szombat este, hajnali 5-kor melegszendvicset ettünk az Új Vásártéren és sorban állas közben amerikai zenészekkel ismerkedtünk. Csak ajánlani tudom a helyet, ahol voltunk: Omerta. Csapolt sörök whiteboardon, amelyik elfogy, a csaposlányok már törlik is le, kerül a helyére másik. Elmondod, milyet szeretsz és ajánlanak neked. Négyféle sört ittam, mind jó volt, kettő egyenesen remek. Az Atak Chmielu volt az egyik, a másik pedig egy ízesített szilvás. Most először ittam olyan ízesített sört, ami ízlett, valóban sör íze volt, csak lehetett érezni némi finom, édeskés szilvaízt is rajta. Csavarogtunk a Kazimierz-ben, söröztünk a főtéren, farmersortban és trikóban vacsoráztunk a Wentzl-ben, megnéztük a sóbányát Wieliczkában. Az orangeways buszaival utaztunk, minden tisztelet a sofőröknek, hihetetlenül szar, 80-as évekbeli nyugati országokból leselejtezett buszok, tarthatatlan menetidők, joggal értetlenkedő utasok. Alig érkeztünk meg a buszpályaudvarra, mi leszálltunk, a következő csapat fel és már indultak is vissza. Hihetetlen. Erről nincs szó a honlapjukon. Oda- és visszaúton is eltöltöttem egy-egy éjszakát Budapesten, barátoknál, szuper érzés, ha segítenek, amikor szükséged van rá. Most itthon vagyok, 3 napot dolgoztam és már alig vártam a hétvégét :) Majdnem 4 hétig éltem a bőröndömből, x kilométer van bennem, jó egy kicsit itthon most már. Mondjuk, jövő héten fesztivál, szerdától szombatig, de az itt van helyben. Mindkét lakótársam elment, egyikük végzett, végleg elköltözött, 4 évig laktunk együtt. A másik ma reggel utazott haza a nyárra. Most az enyém a lakás augusztus végéig. Úgyhogy a fesztivál idejére ideköltöztetem barátnőmet, ne kelljen messzire hazamennie hajnalban. Tervezek két házibulit is, na meg tanulni kéne a szakvizsgára.    

2013. június 2., vasárnap

2013. május 26., vasárnap

Mortal Instruments

Oké, én ezt nem bírom tovább. Az egyik percben szikrázó napsütés, a másikban jégeső. Nyugatra ragyog a nap, keleten olyan szürke az ég, hogy nem nehéz elképzelni micsoda vihar lesz itt nemsokára. Azért szuper, mert két óra múlva találkozóm lesz. Szétfagyok a szobámban. Itt ülök beöltözve, még zokni is van rajtam, de az ujjaim majd lefagynak, ahogy gépelek. Mindegy, nem erről akartam írni.

Akartak engem már mindenfelé vinni férfiak, Tanzániába, Boszniába, Kenyába, úgy tűnik, csak a magyar pasik nem értékelnek. Ez is biztos egy jel, hogy el kéne menni innen. De igazából nincs kedvem. Jó lehetne itt. Még így is. Ahogy az ország mostanában áll. Valami olyan alapvetően el van cseszve. 

Mostanában - hogy kiszakadjak a depiből, amibe a térdsérülésem taszított, ami miatt nem tudok edzésre járni - tiniromantikát olvasok. Ugyanis erre a trailerre akadtam nemrégiben:


Ez pedig ahhoz vezetett, hogy megvettem a könyvet. Viccelsz? Nem bírom ki augusztus végéig. Tetovált pasik démonokat ölnek, egyébként meg a szöszi annyira dögös. Ja, Jonathan Rhys-Meyers. Asszem ennyi indok több, mint elég. Aztán sec-perc alatt elolvastam. Megvettem a másodikat, annak is annyi. Pénteken megvettem a harmadikat és a negyediket is, nem lehet abbahagyni. Típusos tinisorozat egyébként, amivel megvettek az Jace. Szerencsére nem olyan nyálas, mint a Twilight-os Edward, hanem egy igazi badass, tetkós, harcos gyilkológép. Ez a sorozat bűnös élvezet, olyasmi, amit nem vallok be nyilvánosan :)



2013. május 25., szombat

Ma el kellett mennem egy szakmai rendezvényre. Ez tegnap reggel, amikor kikapcsoltam az ébresztést és ránéztem az órámra, igen lehangolt, ugyanis az jutott eszembe, hogy holnap reggel is ez lesz. Pedig holnap szombat. És az egyik legfontosabb számomra a hétvégében, az egyik, amit szeretek benne az, hogy nem kell korán kelnem. Nos, a főnökasszony ezt sikeresen megfúrta. Tegnap este ráadásul nem voltam jól, orvosi céllal le is gurítottam egy hp-t. (Mindenkinek jó szívvel ajánlom, ha gyomor-bél panaszaitok vannak, első körben egy házi pálinka. Második körben még egy. Ha a panaszok még mindig fennállnak, akkor egyéb kezelés szükséges, de az első két próba a pálinkáé.) Aztán kínlódtam az elalvással (telihold, gyomorideg, para hogy beteg vagyok, soroljam még?). Szóval reggel nem voltam túl boldog, amikor az ébresztő előtt fél órával magamhoz tértem. Szédültem kicsit, fájt a fejem kicsit. Szarul voltam, na. Kitámolyogtam a konyhába és bevertem egy pálinkát éhgyomorra, aztán úgy összekapartam magamat, hogy még én is meglepődtem a végeredményen. Jobban néztem ki, mint egy átlagos napon :) Ittam egy kis vizet, aztán időben elindultam, hogy még útba tudjam ejteni a sarki boltot, ahol feltankoltam a napi minikalács adagot (gyomorkímélő kaja) és némi vizet. Szerencsére a rendezvény a közelben volt, tízperces nyugodt séta. Féltávnál elkezdett szakadni az eső. Megálltam a nyitott ernyőmmel egy fa alatt (hogy kevésbé ázzon a lábam) és elfogyasztottam egy minikalácsot. Aztán elsétáltam a helyszínre. Nos, sosem gondoltam volna, hogy ez a rendezvény lesz a legjobb, ami történhetett a mai reggelemmel. Az útba eső körforgalomnál, ahogy sétáltam, csinosan és elegánsan, mégis igen stílusosan felöltözve a kellemesen hűvös időben (még nem esett), bámultam a hatalmas, szürke felhők torlódását az égen (imádom, imádom a felhőket, ez mindig is így volt és így is lesz) és néztem a szombat reggeli forgalmat, az jutott eszembe, hogy ha ma reggel nem kell emiatt felkelnem és kimozdulnom, akkor nagy valószínűséggel fetrengenék az ágyamban magamat sajnálva, tobzódva abban, milyen rosszul vagyok (amitől csak még rosszabbul lennék), száraz kekszet ennék, hálóingben, szénakazal hajjal borzonganék a takaróba burkolózva és semmit nem csinálnék, "mert pihenek". Ott és akkor úgy éreztem, hogy a pillanatba sűrűsödik a felnőttkor: felnőttként az a nap, amikor nem csinálsz valami hasznosat, elvesztegetett nap. Nem vagyunk már növésben, sem a felfedező periódusban, sem az egyetemen, amikor mindent szabad (aludni délig, lustulni naphosszat, össze-vissza kajálni, stb.). Nincs bocsánat. Nincs kifogás. A haszontalan nap egy elvesztegetett nap, ami nem jön vissza soha többé. A tudattal felvértezve végigültem 3 előadást: az első nagyon érdekes volt, egy cuki, öreg prof tartotta, aki irigylésre méltóan tájékozott volt a témában, a másodikat egy nagyon szimpatikus és okos nő, de alig értettem belőle valamit, mert egyáltalán nem vágott a szakmámba, a harmadik miatt mentem. Nos, a harmadik előadás jó volt, némi olyan infoval, amik miatt nagy valószínűséggel előkotrok némi kapcsolódó szakirodalmat, de nem is ez a lényeg. Hanem hogy a pasas remek előadó! Ilyen előadást! Zenei betétek, egyéb remek ötletek. Nagyon szórakoztató volt. Feldobva léptem le a szünetben, hazasétáltam a napfényben(!), vajas kalácsot ettem tejeskávéval (és még jól vagyok) és most rendben fogom tenni a szobámat. Egyébként azóta már jeges eső is volt és most újra süt a nap. Csoda, hogy szarul vagyok?

2013. május 12., vasárnap

Nos, az a helyzet, hogy felajánlottak egy lehetőséget. Egy munkát. Ami fura módon nem változtatna a mindennapjaimon, azonban közalkalmazott lennék és lenne mellette egy másodállásom. Ez a papírforma. Azonban, mint tudjuk, az élet nem követi a szabályokat. Lehet, hogy mégis megváltoznának dolgok, annak ellenére, hogy minden érintett bizonygatja, hogy nem így volna. Nem tudom mit csináljak. Nem érzem, hogy ezt vagy azt kellene tennem, pedig én így szoktam dönteni. Érzésből. De most nem érzek semmit. Őszintén szólva, nekem  gyakorlatilag mindegy melyik helyen dolgozom. A munka nekem a kötelesség. Alig várom, hogy a nap végén kiszabaduljak és elkezdjem élvezni az életet. Mindegy, hogy kinek a rabszolgája vagyok. Lenyomom a nyolc órát, aztán jön a saját időm. Viszont évek óta nem változik semmi, a napok ugyanolyanok és én nem vagyok boldog. Szeretem a változást, mert előre visz. Akkor is, ha kiderül, hogy nem a jó irányba változtak a dolgok. Akkor is elindultam valamerre és nem stagnálok többé. A stagnálás öl meg mindent. Ha nem fejlődsz, visszafejlődsz. Én évek óta visszafejlődöm. Szakmailag csak a szükségeset hozom, mert a főnököm nem tud motiválni. Anélkül meg nekem nem megy. Kell egy szellemi vezető, aki jobb teljesítményre, bizonyításra sarkall. Mert magamtól nem a munkában vannak örömeim és ambícióim. Hanem a szabadidőmben. Nekem a munkaidőmben szakmával foglalkozni áldozat. És magamtól nem áldozok, nem érzem szükségét. De ha van, aki inspirál a fejlődésre (ahogy a gimis kémiatanárnőm anno), akkor felpörgök és hajtok. Szóval, úgy érzem, bármilyen változás jobb, mint ha minden marad, ahogy van. 

De elegendő ok ez? 

Néha azt érzem, ennél talán objektívebben kellene eldöntenem egy ilyen fontos dolgot. De én ilyen vagyok. Impulzív. Hirtelen. 

2013. május 11., szombat

Végre találtam egy sportot, amit szeretek. Zumba. A fitneszterem is a közelben van, gyalog öt perc alatt ott vagyok. Heti kétszer járok. Ha háromszor lenne, háromszor mennék. Egy térdsérülés miatt a héten nem tudtam menni. Efelett érzett bánatomban jégkrémet eszem a kanapén. Azt hiszem, ez a lehető legrosszabb mód a történtek feldolgozására. 

2013. május 5., vasárnap

Holdkórosok

A család a legőrültebb és egyben legkirályabb, legfontosabb dolog az életben, maga az élet és én akarom! Akarok saját családot. Egy kertes házat, egy férjet, akibe halál szerelmes lehetek és egy szekérderék gyereket, akiket boldogan nevelhetek otthon, míg a legkisebb is 13 éves lesz. Főzni, takarítani, kertészkedni akarok, hurcolni őket oviba, suliba, különórákra, beszélgetni velük, hétvégén a kertben főzni és játszani, éjszakánként a férjemmel szerelmeskedni. Szülinapokat ünnepelni és mindent, ami ezzel jár. Virrasztást a betegágyuknál, sírást és nevetést. A horoszkópom azt írta, a nyáron férjhez megyek :) he-he
Welcome. Úgy nektek, mint nekem. A végsőkig tartottam ki a freeblog mellett, mostanában alig írok, de hogy még akkor sem lehet elmenteni, az már sok. 

Dreamet tudnám idézni a héttel kapcsolatban: 

"Hát ez a hét elég zavaros volt.

A hétfő még oké volt, de aztán jött egy kedd, ami inkább péntek volt, majd a szerda, ami elsőre szombatnak tűnt, de valójában vasárnap volt. Ezt követte a csütörtök, ami ugye kispéntek, mégis hétfői fílinggel, és végül egy keddes péntek zárta a hetet, ami nem is igazi zárás, mert holnap meló van, szóval a szombat az igazi péntek."
A vége kivételével, én ugyanis nem dolgoztam szombaton, mármint a melóhelyen nem, de persze megint nem jutottam előre semmivel, amit meg kéne csinálni itthon (pl. a folyosót beterítik a csizmáim, mert még nem tudtam elrakni őket). A mai nap meg halott, tudományos cikkeket kell olvasnom (pfuj!), protokollt írnom és aztán anyák napja egész nap. Megint csak nem haladok. Most két cikk közt pihenésként blogolok. 

30-nak lenni nagyon állat, bár van egy olyan érzésem, hogy ez nem a koromnak köszönhető, hanem a rendszeres edzésnek, amitől nem csak csinosabb, de fittebb is vagyok, valamint ezerrel pörgök és jó a kedvem :) 
Napi zene:

Francba, még a végén szeretni fogom Péterfy Borit! Ez is a 38 éves hibája. Kell neki klipeket küldözgetni tőle. A 38 éves visszatért az életembe. Nem csak magától, én is tehetek róla. (Október végén őt hozta el egy barátom a házibulira.) Most itt van, de mégsem, mert nem ugyanabban a városban élünk, ráadásul hamarosan még ennyire sem lesz itt, mert külföldön is dolgozik. Miatta van állandó gyomoridegem, amit az amerikaiak képesek butterflies in the stomach kifejezéssel illetni. Aha, pilléket hánynék. 

2013. május 2., csütörtök

Sokáig aludt, majd egész nap olvasott. Odakint a havazás már csendesedett. Elemi erővel tört rá a mehetnék, vágyott a mozgásra a szabad levegőn. Elhatározta magát. Hamarosan tudatosult benne, miért is nem szereti a telet. Többek között egy hirtelen ötlet megvalósítása sem annyi volt, mint nyáron, mikor az ember magára ránt egy ruhát meg egy szandált, aztán hajrá. Nem, vastag, meleg ruharétegeket kell magára húznia. Felhúzta a hótaposót, a kapucnit már a lépcsőházban a fejére húzta. Kilépett a hidegbe. Tökéletes idő volt. A havazásnak megfelelő mérsékelt hideg, amikor szinte áll a levegő, mintha az is megfagyott volna. Az utcák ugyan nem voltak kietlenek, de nem zavarta, mert a szőrszegélyű kapucni teljesen eltakarta az arcát. Átvágott a téren, ahol már tudta, nagyon jól tette, hogy az ösztöneire hallgatott és elindult. A félméteres hóban testmozgásnak is kitűnően megfelelt a gyaloglás. Azon gondolkodott, milyen jó lenne, ha itt lenne vele valaki. Valaki, akivel megoszthatná az élményt. De csupa elvetemült ötlete támadt az illető személyt tekintve. Kis sóhajjal gondolt arra, hogy milyen nehéz az embereket azért szeretni, amilyenek valójában. Jobbára azért szeretjük őket, amilyenek szeretnénk, ha lennének, amilyenek szerintünk lehetnének vagy amilyennek elképzeljük őket. Mégiscsak így a jó, hogy nincs itt vele senki. Így, egyedül. Az erdő felé tartott. Nem csalódott, a félméteres hó, amely egy éjszaka alatt hullott, csak a legforgalmasabb úton volt letaposva. A magas hóban mindenfelé lábnyomok vezettek. Megkerülte a kis tavat, aztán a szoborsétány felé vett az útját. Megcsodálta a csodálatos, elhanyagolt villákat az erdőszélen. Itt kellene lakni. Az egyetlen felújított épülethez közelebb is ment, hogy el tudja olvasni a hatalmas névtáblát. Ügyvédi iroda. Aha. Csak ekkor vette észre Tóth Árpád mellszobrát. A fickó kajánul nézte. Ő lehajolt és hógolyót gyúrt. "Nos, öreg? Tudom, hogy szeretnéd". A vállát találta el. Mindketten mosolyogtak. Megállt egy nagy szoborcsoport mellett. Az oszlopokra ráfagyott a jég. Két kutya futott el mellette. Jobbra indult, egy teljesen elhagyatott ösvényen. Eleinte élvezte a mozgást, a fák mozdulatlanságát a hótakaró alatt. Aztán egyszer csak rájött, hogy nem tudja hol van. Az erdő nem volt nagy, de így, hogy mindent betakart a hó, nem tudott tájékozódni, nem ismerte fel a területet. Gyorsabban lépkedett és időnként körülnézett. A kapucni miatt nem hallotta volna, ha valaki más is jár arra. Még nem volt sötét és a csupasz fák között messzire lehetett látni, mégis félt. Balra egy újabb emlékmű. Tóth Árpád? Ez komoly? Még egy? Körülnézett, majd továbbment arra, amerre a tavat sejtette. Kiért egy csomóponthoz,de nem ahhoz, amit ismert, amit keresett. Szaporábban kellett lélegeznie, érezte, ahogy elönti a pánik. Mély levegőt vett, igyekezett megnyugodni, majd továbbindult, eleinte lassan, majd egyre gyorsabban, aztán futni kezdett, a szíve dobolt a mellkasában, a gyomra összeszorult. Aztán meglátta a tavat, jobb kéz felé. Kicsit fellélegzett, de nem lassított. Mikor kiért a főcsapásra, megállt és lassan, mélyen lélegzett, aztán levette a kapucnit. Kis ideig állt ott, míg a szívverése ismét normális lett. Felvette a kapucnit és elindult az ösvényen, ki az erdőből. Áthaladt a téren, majd visszafordult. Nehezen szakadt el a látványtól, a hatalmas épülettől, a szürkésfehér égbolt alatt. Szerette nézni, olyan érzése volt tőle, mintha a világ a semmiben lógna. Eszébe jutott, hogy idén sokszor havazott hétfőn, azt nagyon szerette, hóban begyalogolni a munkába, átvágni a téren a semmiszínű ég alatt. Jobban kezdődött a hét olyankor. Sóhajtott. Eszébe véste a látványt, az idei tél utolsó napját. Örült, hogy nem tegnap volt ilyen idő. Aztán arra gondolt, hogy hamarosan itt a tavasz, az nagyon jó lesz. Aztán a nyár olyan forró lesz és száraz, mint tavaly, de addigra ő már könnyebb lesz, tudta, érezte, hogy a változás beindult, ez az év más lesz, mint az előző. Harminc éves lesz.