A taposómalom megöli a lelket. Jelen pillanatban, így fél hétkor, mikor készülődnöm kellene a melóba és nem írogatnom, az a legjobb, hogy már nincs olyan sötét. Fél hét van és már nincs teljesen sötét. Remény, barátaim, ez van a pillanatban, a pirkadatban, a nappali fényben. Kétségeim vannak. Próbálom őket megbeszélni a férjemmel. Annyira szerencsétlen dolog ez, hogy engem egy városba, őt egy másikba húzza a szíve, közben persze mindketten jót akarunk a másiknak, meg együtt akarunk lenni. Úgy tűnik ez folyamatos áldozatokkal jár, hol egyikünk, hol másikunk részéről. Nehezemre esik úgy arra kérni, hogy hozzon meg egy áldozatot, hogy nem tudom megígérni, sőt néha elhinni sem, hogy jobb lesz (ezt tanította nekem az itt eltöltött két és fél év). Ugyanakkor anno én meghoztam ezt az áldozatot, mert annyira hittem benne, hogy jó lesz, hogy a helyes út, a közös jövőnk így indul el. Mekkorát csalódtam. Nem benne és a házasságunkban, ezt le kell szögeznem, az az egyetlen jó, ami kisült ebből. Azt hittem, ebben a városban szép életet teremtünk magunknak, hogy a munkahelyemen jól beilleszkedek. Úgy érzem, mindent megtettem, sőt, többet is, azért, hogy a munkahelyemen elfogadjanak. Ehelyett megtörtek. Ezt sosem hittem volna. De szerencsére csak egy időre. Szerencsére össze tudtam szedni magam. És nem akarok nekik lehetőséget adni erre többé. Vagy arra, hogy bármilyen egyéb módon bántsanak vagy megalázzanak. Nem kívánom senkinek azt, amin én átmentem. Harminc fölött érkeztem ide, úgy hogy tudtam ki vagyok és mit akarok. Aztán egy csapat ember - akiken kívül sajnos egyéb bejövő információm szinte senkitől nem volt - görbe tükröt tartott elém és én hitetlenkedve néztem a képet. Teljesen megkérdőjeleződött minden, amit magamról tudtam. Minden, amit mondtam vagy tettem, kifacsarva, félreértelmezve jelent meg. A viselkedésem, a gondolataim, minden, ami én vagyok, rossznak és elfogadhatatlannak lett beállítva. Olyan változásokat követeltek tőlem, amiket nem akartam, olyan személyiséggé, olyan emberré akartak formálni, amelytől irtózom: saját képükre akartak formálni. Senkinek nem kívánom, hogy felnőtt, öntudatos emberként megrendüljön az önképe. Az egy olyan válság, amit nagyon nehéz kezelni. Aztán szerencsére, segítséggel és hosszas (hónapokig tartó) munkával kimásztam ebből a gödörből, letakartam a torz tükröt és minden nap kitartóan igyekszem emlékezni arra, ki vagyok és ehhez tartani magam, miközben igyekszem nem generálni semmi feszkót a melóhelyen azzal, hogy önmagam vagyok! Mert úgy tűnik, ahányszor csak egy szikrányit merek önmagam lenni, azzal újra ellenem fordulnak. Komolyan mondom, ez egy röhej! Tiszta röhej ezt így olvasni. De biztosíthatok mindenkit, megélni minden, csak nem röhejes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése