Egy hete értünk haza a csodák és a szerelem szigetéről. Szerelem... Ott hagytuk őt és azóta is minden reggel ő az első gondolatom és minden este ő az utolsó. És persze a kettő között is számtalan alkalommal gondolok rá. Egyesek definíciója szerint ez szerelem. Most is, ahogy rá gondolok, mintha egy hatalmas lyukat ütöttek volna a mellkasomon, fáj és bizsereg. Ránézek az órára, arra gondolok ott hány óra van most és ő mit csinál ilyenkor. A munkatársaira gondolok, akik most egy hétig a vendégszeretetét élvezik, ahogy mi is tettük, és elfog a sárga irigység. Féltékeny voltam a saját barátnőmre, akivel kiutaztunk, csak mert jól kijöttek egymással. Már akkor is tudtam, hogy ez hülyeség, irracionális, de nem volt mit tenni ellene, mélyről jött, megállíthatatlanul. Annyira jó volt ott lenni vele, látni őt, hónapok után, arra gondoltam milyen jó lesz. Ehelyett olyan szinten voltam bizonytalan és sérülékeny, hogy a szokásos piszkálódásait, amiket itthon gunyoros megjegyzésekkel hárítok, sorra némán magamra vettem. Először az első este volt dráma. Lekiabáltam, nyilvánosan, az étteremben. Most is elönt a szégyen, ahogy leírom. Pedig nem vagyok ilyen, nehéz kihozni a sodromból. Szépen kértem egy ideig, aztán már kiabáltam: Elég! Később nem győztem elnézést kérni és szabadkozni. Most is úgy érzem, nem az én hibám volt, hiszen próbáltam szépen is, de akkor is, ő a vendéglátóm, jelenetet rendezni pedig csúnya dolog, így tanított anyukám. Szerdán történt a második esemény. Megalázva éreztem magam, nem kicsit, nagyon. Nem kifejezetten az ő hibája volt, aláírom. De elkerülhettük volna, ha tájékozottabb, ráadásul jelen volt és végignézte. Látta a megaláztatásomat. Harmadszor (és utoljára) csütörtökön borultam ki. Nem bírta ki komment nélkül. Mert ő mindent jobban tud. Kiabáltunk a kocsiban, dühösen, miközben hazafelé vezetett, hajtotta az igazát, én pedig nem hittem el, hogy komolyan azt hiszi, ekkora idióta vagyok. Dühödten robogtam be a szobámba, átöltöztem, addig tartott a lendület, aztán lerogytam az ágyra és sírva fakadtam. Barátnőm bejött, csendben vigasztalt egy darabig, aztán vettem néhány mély lélegzetet, összekapartam az önérzetem utolsó morzsáit és kimentem beszélni vele. Ott ült és meg volt sértve. Ő. Beszéltem, folyamatosan. Hogy lehet, hogy ő van itthon, de attól nincs joga így bánni velem, hogy mellette apró porszemnek érzem magam, erre ő még szét is trancsíroz a hüvelykujjával. Hitetlenkedve nézett. Én sírtam és vádoltam. Ő pedig nyugodt hangon kifejtett, hogy ugye nem gondolom komolyan, hogy idiótának tart, akkor itt sem lennék és nem tudja, miért veszem magamra a dolgokat, ő azt hitte, vagyunk olyan (most figyelj!) HAVERI viszonyban, hogy tudjam, hogy ő ilyen. Kipukkantam. Lerogytam egy fotelbe. Magam elé révedtem és hagytam kihátrálni. Nem tudom, mi van velem, találkoztunk már annyit, hogy tudja, otthon nem veszem magamra ezeket, rossz lelkiállapotban vagyok, de azért odaszúrtam, hogy bocs, hogy adok a véleményére és eljön az a pont, amikor már rosszul esik, ha bánt. Mindketten lenyugodtunk. Én egészen kiüresedtem. Persze megjegyezte, hogy ha ezt a beszélgetést már első este megejtjük, talán könnyebb lett volna a hét. Az utolsó napunk mindenesetre csodás volt. 

Az első naptól lenyűgözött engem. Ritka az olyan férfi, aki elbizonytalanít, aki mellett kevésnek érzem magam, akire felnézek, sok szempontból. Ő ilyen, okos, vicces, nagyvilági, élvezi az életet, merész. És kedvel engem. Ez teljesen elbizonytalanítja az embert. Engem. A legrosszabb oldalamat látta. Azt hittem, örül, hogy egy életre megszabadult tőlem. De a landolás után egész délután sms-eztünk. Amikor az e-mailemre egy hosszú levelet kaptam válaszul, egy napig nem lehetett letörölni a vigyort a képemről. Hiányzik sok minden, a sziget, a tenger, a napfény, a gondtalanság. De legjobban ő hiányzik. Teljesen elszúrtam azt a hetet, rosszul kezeltem mindent, valójában nem is tudtam kezelni. Mint egy kamasz. De novemberben hazajön és találkozunk. Úgyhogy most túlélés van novemberig. Addig a pillanatig, amíg megjelenik a lakásom küszöbén. Aztán...