Random

Nem szabadulok a Call me by your name-től. Újranéztem. Aztán még részeket megint újra. Belehalok. Szerelmes vagyok a szerelmükbe. El kell olvasnom a könyvet.

Instrumentális zenét hallgatok második napja, abban a reményben, hogy kitisztulnak a gondolataim.

Tobzódom a kiruccanás gondolatában. 3 éjszaka a hotelben, 3 este a barátaimmal.

Iszok. Mert lehet. Ma este megittam 3 pohár vörösbort és a lehető legjobb gondolataim támadtak. Pl. felhívtam Rékát, hogy húzzunk el valahová hosszú hétvégére, ahogy régen, amikor a férjem úgysincs itthon. És ő belement! Isten áldja a szingli barátnőket!

Menedék

Ez a hétvége megint nem szólt másról, mint a menekülésről. Menekülésről a valóságból. Két napig sikáltam agyatlanul, aztán mikor már nem volt mit vagy elfáradtam, akkor belesüllyedtem két különböző sorozatba, aztán tegnap este egy filmbe. Mert hát kinek van kedve konfrontálódni a főnökével, a saját és a mások életét is megváltoztató döntéseket hozni? Mennyivel egyszerűbb azon gondolkodni, hogy mennyire szeretném, ha minden más lenne. Csak így általánosan. Ami persze azért így, általánosságban nem teljesen igaz. Szeretném, ha egyes dolgok nem úgy lennének, ahogy. Olyan könnyű tátott szájjal nézni egy világot, kitalált karakterekkel és irigyelni őket. Mert bármilyen nehézséggel kerülnek szembe, bármilyen tragikus a múltjuk, ők bátrak, mennek tovább előre, övék az erő és a hatalom. Nem hagyják, hogy más irányítsa az életüket. Ha mégis megpróbálja, megtalálják a módját, hogy visszavágjanak, hogy visszavegyék a kontrollt. Ez az, ami nincs meg a való életben. Legalábbis az én életemben. Miért érzem magam folyamatosan áldozatnak? Nem volt ez így régebben. Menekülök a munkahelyi konfliktusaim elől, a rengeteg lenyelt sérelem pedig verbális agresszióban mutatkozik meg (illetve néha tönkreteszek itthon ezt-azt, főleg műanyag dolgokat...). Meg kell találnom a módját, hogy kommunikáljam a véleményemet. Nem kell mindent válasz és vélemény nélkül hagynom a főnökömnek, csak azért, mert a főnököm. Nyilván nem tiszteletlenségről beszélek, de ez a pár év már így is azt érte el, hogy a rengeteg lenyelt dolgot sérelemként éltem meg és belül valójában nem tisztelem, hanem sokszor lenézem. Talán kevésbé utálnám, ha nem tartanék magamban mindent. Valahol az arany középúton kell lennie az igazságnak. 

Hiányérzet

Gyakran próbálom megfogalmazni, mi hiányzik. Az úgymond "régi életemből". Törvényszerű, hogy idővel a barátokkal egyre ritkábban tudunk összeülni? Hogy vége a világmegváltó beszélgetéseknek?  Hogy már nem osztunk meg egymással kínos dolgokat és röhögünk szívből magunkon? Vagy már nem is történik velünk semmi ilyesmi? És az normális? Mióta nem ismerünk meg új embereket? Vagy ha mégis, azokkal sem beszélgetünk semmi érdekesről. Elmaradtak a piálások, pedig a legtöbb jó sztori úgy kezdődött. Munka van, meg házasság, meg gyerekek. Annyira unalmas. Ezek lettünk? Mi van azokkal, akik lenni akartunk? Mik, kik akarunk lenni most? Miért nem erről beszélgetünk? Miért nem hülyéskedünk a nagy komolykodás helyett? Legalább azzal a néhány alkalommal. Hiányoznak a végletek, a végletes érzelmek, a felelőtlen, meggondolatlan cselekedetek, a hibák. A meglepetések. A fordulatok. Mindig is minden vágyam volt együtt nyaralni a barátokkal, kibérelni egy házat valahol. Sosem történt meg. Miért? Ha eddig nem történt meg, megtörténhet még valaha? Mindig arra vágytam, hogy szoros maradjon a kapcsolatom a barátaimmal, de valójában mire elég az a néhány telefonbeszélgetés meg 2-3 órás találkozó egy évben? Vannak barátaim, számíthatok rájuk, de valójában csak a régi idők kedvéért, amikor még minden időnket együtt töltöttük. Én hívom őket, ha bajom van, de ők nem hívnak engem. Van, aki még akkor sem, ha nincs baja. Csak én hívom őt. Hogy történt ez? Mikor? Miért? Mit tehetnék, hogy jobb legyen? 

Call me by your name

Csodálatos észak-olasz nyárban, buja kertekben, hűvös szobákban, csillogó tavak mellett, hangulatos városkákban telik Elio nyara. Minden úgy indul mint az eddigi nyarakon, haverok, lányok, cigi, zene, amíg meg nem jelenik a színen az amerikai Oliver, Elio édesapjának vendége. Oliver hat hétig marad velük és mire távozik, Elio megváltozik. 

SPOILER!

Elio-t már a kezdetektől összezavarja a jóképű, szőke Oliver, nem tud eligazodni az érzésein. Félreérthető jelenetek, beszélgetések, érintések követik egymást, aztán kettejük tisztázatlan kapcsolata lassan alakul át valami mássá. Lassan és gyönyörűen. A két főszereplő között izzik a levegő, a szerelmi jelenetek igazán forróra sikerültek. Nagyon izgalmas az a finom tapogatózás, az érzékeny kommunikáció, ahogy Elio és Oliver próbálnak őszinték lenni egymással, miközben tulajdonképpen ugyanazt akarják kétségbeesetten: együtt lenni. Mint a mágnes, olyanok a vásznon. Teljesen hitelesek. A végén, amikor el kell válniuk, a szívem hasadt meg. Mindkettőjükért. Pedig eleinte Olivert nem kedveltem. Aztán ahogy kibontakoztak a történések, kiderült milyen vívódás rejlik a távolságtartása, a viselkedése mögött, hogy mennyire érzékeny valójában és mennyire nem szeretne fájdalmat okozni. Elio szülei pedig imádnivalóak, mindenkinek ilyen szülőket és jobb lesz a világ. 

Az egész film csodálatos volt, most is kavarognak bennem a szebbnél szebb, érzékenyebbnél érzékenyebb és igazán kedves jelenetek. Mert az egész film kedves. Nem hittem volna, hogy fel lehet dolgozni így ezt a kényes témát: hogy a végén valami ennyire szép, kedves és szívfacsaró sül ki belőle.
Elsőre azt gondoltam, minek a végére a téli jelenet. Minek bele a bejelentés, hogy Oliver megnősül. Aztán elgondolkodtam: miért, minek is kellett volna történnie? Először is: ez egy coming of age film. Az első szerelem. Ami a legritkább esetben tart örökké. De még inkább: 1983-ban vagyunk, Elio még kiskorú, ráadásul milyen jövője lehetett volna ennek a homoszexuális kapcsolatnak akkor? Mikor sajnos még most, 2018-ban is olyan kommenteket lehet olvasni, hogy jó volt a film, de miért nem lehetett úgy megcsinálni, hogy Elio egy nőbe szeressen bele. Még manapság is ilyen elfogadott a homoszexualitás. Nyilvánvaló, hogy szerették egymást, mindketten. Biztosan nagyon hiányoznak egymásnak és szenvednek is. Úgyhogy eljön az ünnep és Oliver enged a csábításnak, hogy felhívja Elio-t. Ami persze nem segít. Mert a helyzet mit sem változik. Csak megtudják, hogy még mindig ugyanúgy éreznek. Egy ideális világban Oliver marad, hiszen a szülők elfogadóak, megbújnak a csodás olasz vidéken álló házban, de ez nem a valóság. A valóság az, hogy az utcán a mai napig nem mehet végig egy homoszexuális pár kézen fogva, anélkül, hogy a bántalmazást kockáztatnák. Egy házba (kalitkába) zárt szerelem, ami csak a falak közt működik, vajon meddig tarthat? Meddig lehet így élni? A telefonbeszélgetésből az jön le, hogy mind a ketten fájdalmasan tudatában vannak annak, hogy nincs mit tenni. A legvégén pedig, amikor Elio a kandalló előtt guggol, nos az a pár perc... annyira kifejező és fájdalmas, pedig valójában nem történik semmi, csak az arcát látjuk, de azon az arcon nagyon is sok minden történik. 

Minimál luxus

Mostanában többre vágyom. Közben pedig kevesebbre.

Kevesebb cuccra, kevesebb zavaró tényezőre, kevesebb ételre, kevesebb fafejre.

Ugyanakkor minőségi dolgokra vágyom, apró adag ételkölteményekre, pár szem kézműves vagy svájci bonbonra, minőségi italra. Minőségi időre. Minőségi beszélgetésre fontos, értelmes emberekkel. Kevesebb, de jól kombinálható, érdekes és szép ruhadarabra. Drága, egyedi ékszerekre.

Sok-sok jó könyvre. 

Sok-sok napfényre.

Jövő héten a szülővárosomba megyek továbbképzésre és szállást foglaltam magamnak. Nem akarok a szüleimnél megszállni. A kétszobás lakás egyik szobájában, úgy, hogy folyton csak útban vagyunk egymásnak, a fürdőszoba szűkös és utálom az ócska zuhanykabint. Ráadásul a három este, amikor ott leszek, szeretnék a barátaimmal találkozni végre. Három este kevés is lesz ehhez. Nem akarok bűntudatot érezni, amiért nem maradok otthon velük. Jól akarom magam érezni, kikapcsolódni, egy tiszta hotelszobában nyugovóra térni. Pihenni. Mint egy wellness. Azt hiszem, megérdemlem. Így is távolsági busszal kell mennem és jönnöm, mert vidéken ennyire jó a vasúti közlekedés. MÁV, annyira rühellek. Miért is adatna meg az embernek a könnyű és relatíve kulturált utazás az IC-n? Mindegy. Szóval, barátnők (és barátok), bor, beszélgetés, hotelszoba. Mint egy igazi utazás. Egyedül, mint régen. Alig várom.

Napfény járja át a szívem újra

Tegnap azt hiszem mindenki érezte a tavaszt. Egész nap sütött a nap, reggeltől estig folyamatosan. Nem is emlékszem már mikor volt ilyen utoljára. Munka után ebédelni mentünk, aztán pedig egy kávézóba, ahonnan csodás a kilátás. Most jártunk ott először. Ahogy ott üldögéltünk, a napfény akadálytalanul áramlott be a kávézó hatalmas ablakain, zongora muzsika szólt és lenéztem a fényben fürdő városra, az apró járművekre és még kisebb emberekre, kellemes nyugalom szállta meg a lelkemet és az elmémet. Mindig is szerettem a perspektívát. Ha a dolgokat távolabbról szemléled, minden megváltozik, az arányuk, a jelentőségük. Sokszor a hétköznapokban nem vagyok képes hátra lépni egy lépést, hogy sikerüljön másképp látnom a dolgokat. Tegnap a kávézóban egy egyszerű és nagyon élvezetes módját tapasztaltam meg ennek. Nyaraláskor éreztem már hasonlót, szinte megkönnyebbülést, hogy hátrahagyok minden gondot és kötelezettséget. Ez kicsit más élmény volt, valóban felülemelkedés a dolgokon. Fentről nézve a város kisebb-nagyobb hibái nem láthatók, de feltűnnek a kedves, tetszetős épületek, a napfény pedig mindent megszépít, barátságosabbá tesz. Szívmelengető volt nézni embertársaim meg nem álló sürgés-forgását a délutáni csúcsforgalom kezdetén, úgy, hogy egyáltalán nem voltam részese ennek, helyette a nyugalom szigetén ücsörögtem egy kávé és sütemény mellett. Több ilyen kellene.

Az elmédben vagy igazán otthon

Szeretem a kávé illatát reggelente. Reményt csempész a kilátástalan napokba. A frissen lefőtt kávé illata szerintem az egyik legjobb illat a világon. De most már egyébként is kicsit több a remény reggelente: hatkor, amikor kelek, már világosodik. Tegnap pedig rácsodálkoztam arra is, hogy délután ötkor még csak sötétedik. Végre nem sötétben ébredünk - sötétben élünk - sötétben fekszünk a  rutin. Hihetetlen mennyit számít. Régebben terveztem skandináv országban dolgozni, élni. Nos, nem hinném, hogy bevált volna. Valaki, aki ennyire érzékeny a nappali fény mennyiségére, mint én, valószínűleg hamar belátja, hogy semmi keresnivalója északon. Ja, mondtam már, hogy a hideget sem szeretem? :) A férjem holnap már dolgozik, úgyhogy előttem áll egy hétvége, teli lehetőségekkel. Ilyenkor milyen hosszúnak, szinte végtelennek tűnik két teljes szabadnap. Aztán persze iszonyú hamar eltelik és a töredékét sem tudom elvégezni mindannak, amit jó lenne megcsinálni. De nem baj. Alakul, ahogy alakul. Két szabadnap mégis szuper lesz. Én időről időre igénylem az egyedüllétet, az olyan szabadidőt, amikor én döntöm el, mit és mikor csinálok. És előfordul, hogy semmit nem csinálok ilyenkor. Igazán üdítő tud lenni. A mai világban ezt luxusnak kiáltják ki, amit igazán sajnálok. Milyen világ az, ahol egy perced sincs arra, hogy ne csinálj semmit? A szemlélődés pedig fontos, az elmélyülés a saját elménkben. Így születtek a világ legnagyobb gondolatai is. Az a baj, hogy a mai világ jelszava a produktivitás. Még a szabadidőben is: teljen úgy, hogy, hasznos legyen, neked vagy másoknak, esetleg mindkettő. Gyárts valamit: kaját, kézműves cuccot, szelfit (arról, ahogy edzel, kirándulsz vagy meditálsz). Így lehet eladni a sok magazint a "lelassulás művészetéről".  Ezzel először karácsony előtt találkoztam, eléggé röhejes volt. De azt el kell ismerni, hogy tudatosan-tudattalanul hat ránk a környezet, a média, a trendek. Hihetetlen (és félelmetes), hogy mennyire össze van zavarodva a modern ember abban a modern világban, amit az emberiség hozott létre. 

Hajnali fény

A taposómalom megöli a lelket. Jelen pillanatban, így fél hétkor, mikor készülődnöm kellene a melóba és nem írogatnom, az a legjobb, hogy már nincs olyan sötét. Fél hét van és már nincs teljesen sötét. Remény, barátaim, ez van a pillanatban, a pirkadatban, a nappali fényben. Kétségeim vannak. Próbálom őket megbeszélni a férjemmel. Annyira szerencsétlen dolog ez, hogy engem egy városba, őt egy másikba húzza a szíve, közben persze mindketten jót akarunk a másiknak, meg együtt akarunk lenni. Úgy tűnik ez folyamatos áldozatokkal jár, hol egyikünk, hol másikunk részéről. Nehezemre esik úgy arra kérni, hogy hozzon meg egy áldozatot, hogy nem tudom megígérni, sőt néha elhinni sem, hogy jobb lesz (ezt tanította nekem az itt eltöltött két és fél év). Ugyanakkor anno én meghoztam ezt az áldozatot, mert annyira hittem benne, hogy jó lesz, hogy a helyes út, a közös jövőnk így indul el. Mekkorát csalódtam. Nem benne és a házasságunkban, ezt le kell szögeznem, az az egyetlen jó, ami kisült ebből. Azt hittem, ebben a városban szép életet teremtünk magunknak, hogy a munkahelyemen jól beilleszkedek. Úgy érzem, mindent megtettem, sőt, többet is, azért, hogy a munkahelyemen elfogadjanak. Ehelyett megtörtek. Ezt sosem hittem volna. De szerencsére csak egy időre. Szerencsére össze tudtam szedni magam. És nem akarok nekik lehetőséget adni erre többé. Vagy arra, hogy bármilyen egyéb módon bántsanak vagy megalázzanak. Nem kívánom senkinek azt, amin én átmentem. Harminc fölött érkeztem ide, úgy hogy tudtam ki vagyok és mit akarok. Aztán egy csapat ember - akiken kívül sajnos egyéb bejövő információm  szinte senkitől nem volt - görbe tükröt tartott elém és én hitetlenkedve néztem a képet. Teljesen megkérdőjeleződött minden, amit magamról tudtam. Minden, amit mondtam vagy tettem, kifacsarva, félreértelmezve jelent meg. A viselkedésem, a gondolataim, minden, ami én vagyok, rossznak és elfogadhatatlannak lett beállítva. Olyan változásokat követeltek tőlem, amiket nem akartam, olyan személyiséggé, olyan emberré akartak formálni, amelytől irtózom: saját képükre akartak formálni. Senkinek nem kívánom, hogy felnőtt, öntudatos emberként megrendüljön az önképe. Az egy olyan válság, amit nagyon nehéz kezelni. Aztán szerencsére, segítséggel és hosszas (hónapokig tartó) munkával kimásztam ebből a gödörből, letakartam a torz tükröt és minden nap kitartóan igyekszem emlékezni arra, ki vagyok és ehhez tartani magam, miközben igyekszem nem generálni semmi feszkót a melóhelyen azzal, hogy önmagam vagyok! Mert úgy tűnik, ahányszor csak egy szikrányit merek önmagam lenni, azzal újra ellenem fordulnak. Komolyan mondom, ez egy röhej! Tiszta röhej ezt így olvasni. De biztosíthatok mindenkit, megélni minden, csak nem röhejes. 

Burn brighter, Make a change

Elég volt. Ennyi volt. Küzdeni fogok a "sorsom" ellen.

Nem tudom, mennyiben az én hibám. Nem tudom, lehetne-e máshogy csinálni. Mármint biztosan lehetne, de hogy vezetne-e bárhová. Az, ha megpróbálnék olyanokkal beszélni, akik az elmúlt két évben bebizonyították nekem, hogy az őszinteség büntetendő, az egyéniség megtörendő, a gondolkodás tiltott, a változtatás az ördögtől való. Nem tudom, sikerül-e. A körülmények pont nem ideálisak. De meddig nyeljen egy ember? Ugyanakkor rohadtul félek. Félek, hogy nem sikerül. Félek, hogy sikerül, de hónapok múlva kiderül, hogy nem jobb. Maximum máshogy rossz. De el kell hessegetnem ezeket a gondolatokat, mert nem ez a lényeg. Ami lesz, azzal ráérünk megbirkózni akkor. Előre aggódni az összes lehetőség miatt teljesen értelmetlen. De az a gondolat, hogy a kezembe veszem a sorsomat és más lehetőséget keresek, akkora energiát ad, amekkorát régen nem éreztem. Ezt a gondolatot, ezt az érzést ragadom meg, amikor ma elkezdek telefonálni és felmérni a lehetőségeket. 

Szép kilátások

Gyorsan telnek a téli reggelek. Időben felkelek, pedig tényleg semmi kedvem, az ébresztőóra hangja minden reggel, akár egy sorscsapás. Ma sincs másképp. Az volt az első gondolatom ébren fekve a sötétben horkoló férjem mellett, hogy milyen szívesen hazautaznék szombaton a szülővárosomba, de ahhoz korán kellene kelni és annyira szeretnék már egyszer egy jót aludni, addig, amíg jólesik. Minden nap a melóban kész tortúra, de a mai különösen szuper lesz, hiszen nincs elegendő mukaállomás, így valaki csak lézeng, na, ma ez én leszek, még a munkába se tudok temetkezni, hogy gyorsabban teljen az idő. Valamint tegnap elkövettem azt a "hibát", hogy az egyik szervezési osztályon meg mertem érdeklődni valamit, ami, ha visszajut a főnököm fülébe, a paranoid elméje jól kiforgatja és majd megint jól lecsesz, hallod, mint egy szaros gyereket, mintha joga lenne hozzá. Aztán meg seggfej lesz velem újra, mert egy kicsinyes, bosszúszomjas, hataloméhes, egomán fráter. 

Milyen jókat aludtam a befuccsolt terhességem hetei alatt. Idegeskedés, szorongás ide vagy oda, aludtam, mint a bunda. Minden éjjel. Csak a múlt hétfő óta nem megy, akkor realizáltam, hogy ezen a héten már jönnöm kell dolgozni. Á, biztos nincs összefüggés. 

Cinderella reloaded

Holnap reggel újra dolgozni megyek. Mint mindenki. Hétfő, mindenki legkevésbé kedvelt napja lesz. Hetek óta nem voltam dolgozni és reméltem, hogy néhány év alatt lesz időm kitalálni, hogyan ne kelljen soha többé visszamennem. De a dolgok másként alakultak. Ebben az évben semmi nem alakult úgy eddig, ahogy vártam. Lassan megtanulom, hogy inkább ne várjak semmit, csak sodródjak az árral. Idén el akartunk költözni az albérletből a férjem házába, de nem fogunk. más megoldást kell keresni. Pedig mindazok után, amik történtek ebben a januárban, ez volt az egyik gondolat, amibe kapaszkodtam: a költözés, a saját ház, a kerti partik, családi összejövetelek, közös Karácsony nálunk. Ez mind ugrott. 35 leszek idén és se gyerekem nem lesz addigra, sem saját otthonom. Valahogy nem így képzeltem anno. Amióta ide költöztem, ebbe a városba, mintha csak nehéz leckéket kapnék az élettől. De meguntam. Meguntam a vágyakozást a régi életem után, a siránkozást a problémáimon, a gonosz embereket, akik körülvesznek. Meguntam, hogy szenvedő alany legyek. Egyszer egy pasim azt mondta, hogy ha Disney hercegnő lennék, Hamupipőke lennék. Mikor néztem rá értetlenül, azt mondta, hogy ellentétben egy közös ismerősünkkel, aki tiszta Hófehérke, azaz egyértelműen áldozat, én nem vagyok az a típus, én megyek és megcsinálom magamnak a dolgokat. Már akkor is jólesett ez a bók, még ha kicsit sántít is a hasonlat, vagy legalábbis szubjektív. Nos, ideje, hogy a kezembe vegyem az irányítást. Na nem az életemét, azt épp ellenkezőleg: el kell engednem, bármilyen szorosan is markoltam eddig az illúziót, hogy én irányítom. A hozzáállásomét. A városhoz, önmagamhoz, az életemhez. Mert egy dologhoz bizony az én kezemben van a kulcs: a boldogságomhoz.