A 38 éves idén lesz 40. Itt volt. Házibulit rendeztem, eljött, itt aludt, reggeliztünk, aztán elment. Ahogy mindig. Azaz csak majdnem. Kettőkor a többiek hazamentek és most csak mi ketten maradtunk. Megágyaztam neki az egyik szobában, aztán mellé feküdtem, beszélgettünk. Elkezdte simogatni a karomat. Gyönyörű keze van, hosszú ujjak, sima, napbarnított bőr, az erek finoman emelkednek elő, sűrű, finom, sötét szőr borítja az alkarját. Szeretem a kezét. Hozzábújtam, szükségem volt a közelségére. Félévente látom, addigra már mindig nagyon hiányzik. A személyisége, a beszélgetés, de amikor itt van, mindig rájövök, hogy fizikailag is hiányzik. Persze szuper, hogy e-mailezünk, legalább hallok felőle, de a fizikai közelsége, az egészen más. Amikor egy szobában vagyunk, ahogy a jelenléte érezhető az egész lakásban. Simogatott, egy ideig hagytam, aztán leállítottam. Feküdni akartam mellette, hozzábújni, élvezni, hogy érzem a közelségét. Nem szexelni. A kapcsolatunk különleges számomra. Másfél éve ismerem és az első perctől nagyon kedvelem. Az első találkozásunk óta kötődöm hozzá. És bár szinte sosincs itt, mindkettőnkben megvan az igény, hogy találkozzunk. Úgyhogy időről időre eljön. Jó volt a kezdeti időszak, amikor a tanfolyam miatt kéthetente jött. Most már csak miattam jön. Félévente. A bulira. Amit leginkább azért rendezek, hogy láthassam. Mindig úgy, hogy el tudjon jönni. És mindig eljön. Szóval, végül külön aludtunk. Szájon csókoltam és átjöttem a saját ágyamba. Persze nagyon nehezen aludtam el. Reggel pedig felébresztettem. Túl kevés időnk van együtt, nem hagyhatom sokáig aludni. Együtt reggeliztünk, elmeséltük egymásnak, mi történik az életünkben, aztán, túlságosan is hamar, elindult haza. A folyosón, ahogy egymással szemben álltunk, éreztem a zavarát, hogy akkor most mi legyen, csók vagy puszi? Megoldottam, széles mosollyal átöleltem, erősen magamhoz szorítottam, ahogy mindig szoktam. Megígérte, hogy hamarosan eljön, csak úgy, elmegyünk biliárdozni és beszélgetünk. Édes volt, a lépcsőfordulóból felnézett és mentegetőzött az e-mailek miatt. Pedig nincs miért, gyakorlatilag mindig válaszolni szokott 4 nap után. Azt mondta, ezentúl inkább hív majd. Mondtam, rendben, de akkor tényleg hívjon. Felhívott, hogy tudassa, hazaért és ez nagyon jól esett. Most először tett ilyet.
Szóval, volt, ami nem úgy történt, mint máskor. De amikor elment, űrt hagyott maga után, ahogy mindig. Szeretem őt. Hogy mennyire? Hogy ez szerelem-e? De milyen a szerelem? Nem tudom. Nem tudom, mi ez, nem tudom felcímkézni ezt a kapcsolatot. Barátság? Igen. Bármiről tudunk beszélgetni, félszavakból, pillantásokból megértjük egymást, rendszeresen írunk egymásnak, tartjuk a kapcsolatot. Nem. Nem tudunk egymás életéről, családjáról sokat. Alig találkozunk. Ha objektív lennék, mondhatnám, hogy alig ismerem. De közben érzem, hogy ismerem őt. Nem a családját, a barátait vagy a mindennapjait. Őt magát, emberként. Szerelem? Néha úgy érzem. Nagyon hiányzik, amikor sokáig nem látom és amikor újra találkozunk, felhőtlenül boldoggá tesz, hogy magamhoz szoríthatom. Szeretem, ha a közelemben van. Jó érzés hozzábújni és amikor megcsókol. Mert néha megcsókol. Néha nem. Nem akarom tudni, hogy találkozgat-e valakivel, mert fájna, ha igen. Féltékeny vagyok rá. A bulikra nem hívok meg egyedülálló nőket, nehogy az orrom előtt találkozzon azzal a nővel, aki miatt feladja a függetlenségét. A bulikat kettőnknek rendezem, mert nekem sokkal könnyebb egy bulira meghívnom, mint azt mondani, hogy találkozzunk ketten, látni szeretnélek, neki pedig könnyebb egy bulira eljönni, mint egy "randira", mert még beismernénk, hogy kötődünk egymáshoz. Megértem az életmódját és elfogadom, hogy szerinte egy hagyományos értelemben vett párkapcsolat nem működőképes. De akarom őt az életemben. Úgy, ahogy az neki jó. Ahogy képes jelen lenni. Nem mondunk egymásnak szépeket, maximum sms-ben vagy mailben írunk valami, "egyébként jó fej vagy", "bírlak" jellegű dolgot, de szóban sosem mondnánk egymás szemébe. Maximum ironikusan. Helyette folyton piszkálódunk és hergeljük a másikat. Sosem ismerné be, de törődik velem. Kellek neki. Valamennyire. A kapcsolatunk balanszírozás, közeledés és távolságtartás, valamiféle igény a másik társaságára, figyelmére. Az utóbbi hetekben valami azért változik, én megírtam neki, hogy szeretnék egyszer kettesben is találkozni vele, mert hiányoznak a beszélgetéseink. Ő azt válaszolta, hogy hiányzik neki a fejem és reméli, hamarosan lát. Most fizikailag is közeledett, meg az ígéret a telefonhívásokról és hogy nemsoká újra eljön, hogy lásson. Meglátjuk.
Ahogy egyre idősebb vagyok, egyre több párkapcsolatot látok magam körül és egyre kevésbé értem őket. Úgyhogy ezt a kapcsolatot nem akarom felcímkézni, meghatározni, definiálni. Megtartani akarom. Elmélyíteni. Vigyázni rá. Nem tudom, ki ő nekem. De tudom, hogy akarom, hogy része legyen az életemnek. És úgy tűnik, ő is akarja. Ennyi elég. Vagy nem? Ki tudja...
