tag:blogger.com,1999:blog-88146045809485453882024-02-18T23:15:14.755-08:00kisfeketemadárkisfeketemadarhttp://www.blogger.com/profile/03591344113060834697noreply@blogger.comBlogger60125tag:blogger.com,1999:blog-8814604580948545388.post-22843141341896768702018-11-10T01:47:00.002-08:002018-11-10T01:47:30.004-08:00Test - kép - zavarA mai napon visszakövetelem a testem.<br />
A viszonyom a testemhez több, mint problémás.<br />
Tizennégy éves voltam, amikor dobott az első szerelmem. Természetesen azt gondoltam, biztos nem nézek ki elég jól. Biztos kövér vagyok. Úgyhogy ebéd után már max. egy almát ettem, de lehetőleg azt sem, viszont minden délután több órát tornáztam. Volt, hogy sírva csináltam a felüléseket, annyira gyűlöltem az egészet. De csináltam, mert magamat még jobban gyűlöltem. Hiába mondta anyukám néhány hónap múlva, hogy már kilátszanak a csontjaim, elmaradt a menstruációm, még mindig kövérnek láttam magamat. Isten tudja meddig fajult volna a dolog, ha nem jön közbe a nyár végén a vízitábor. Ugyanis hamar rájöttem, hogy nem tudok egész nap evezni, ha nem eszek. Valamint az egész napos sport miatt nyugodtan ehetek, nem fogok meghízni. Úgyhogy vacsoráztam a többiekkel együtt, aztán valahogy azután is, hogy a tábornak vége lett. Úgyhogy ennyi volt az anorexiás periódusom.<br />
De a testemmel való kapcsolatom továbbra is problémás maradt. Sosem láttam magam elég szépnek, elég csinosnak, elég vékonynak. Ebben az akkori csontsovány szépségideál mellett nyilván közrejátszott az az alapvető, mélyen gyökerező hitem, hogy nem vagyok elég jó. Csak úgy általában. Semmiben. Akkor a külsőm ugyan miért is felelt volna meg nekem.<br />
Az általánosban kézilabdáztam, a gimiben kosaraztam, aztán röplabdáztam és gimis koromban kezdtem futni is. A futás aztán végigkísért az egyetemen is, a vizsgaidőszakokat másképp ki sem bírtam volna, a nap végén a kimerítő futás segített aludni és abban, hogy ne őrüljek bele.<br />
Az egyetemen sem a külsőmmel akartam hódítani, mindig az egyediségre törekedtem, az önkifejezésre, hajviseletben és ruházkodásban egyaránt. Törekedtem rá, hogy jól nézzek ki, de sosem az alakom hangsúlyozásával. Egész jól elvoltam magammal, voltak pasik, akiknek bejöttem és sok barát vett körül, az élet jó volt, engem szerettek, úgyhogy egészen megbékéltem magammal.<br />
Aztán elutaztam az egyik barátnőmmel nyaralni, tengerpartra, életemben először. Életem legjobb nyaralása volt. Amikor hazaértem, levágattam és kiszőkíttettem a hajamat. Egészen világosszőkére. És életemben először dögösnek éreztem magam. 26 éves voltam. És a világ kinyílt. A pasik, akik addig észre sem vettek, előre köszöntek. Remekül éreztem magam a bőrömben, amitől csak még többen vonzódtak hozzám. Sajnos el is kapott a gépszíj és elkezdtem mindent bepótolni, ami addig kimaradt. Átestem a ló túloldalára. Pár év után úgy éreztem egy pasi sem kíváncsi rám, mind csak könnyed szórakozásra vágyik velem. Úgyhogy egy huszárvágással véget vetettem az addigi életmódomnak és lenövesztettem a hajam, visszavettem az egyéni öltözködésből is.<br />
Eközben a viszonyom a sporthoz még mindig zavaros volt. A testalkatommal megbékéltem. Időnként fellángolás-szerűen sportoltam, de nem tudtam igazán elkötelezni magam. A visszatérő sport az életemben a futás volt, nyaranta, valamint az otthoni aerobik, mikor milyen rendszerességgel. Végigjártam az összes órát, amit az edzőtermek kínáltak, minden típust, de egyiket sem szerettem eléggé ahhoz, hogy rendszeresen eljárjak. Aztán felfedeztem a zumbát. Imádtam. Heti kétszer jártam és olvadtak le rólam a kilók. Emellett kétszer vagy háromszor futni is mentem. Aztán néhány boldog hét után a térdem megadta magát. Én meg kiakadtam. Még járni sem tudtam rendesen, nemhogy sportolni. Meg kellett műteni és évekbe telt, mire olyan lett, mint régen. Én pedig úgy éreztem, hogy a testem elárult, cserben hagyott. Most 35 éves vagyok és évek óta nem mozgok rendszeresen. Évente néhány hétig tudtam rávenni magam az itthoni tornázásra, ezen kívül semmit nem csináltam az utóbbi 4-5 évben. Futni féltem az operált térdemmel. Biztos hülyén hangzik, de féltem elkezdeni, mert a műtét előtt és után is alig tudtam járni, már kis távolságtól is bedagadt a térdem, mindig éreztem, mintha valami nem lenne a helyén. Aztán újra eljött a nap, amikor már nem éreztem a műtött térdemet minden pillanatban és annyira boldog voltam, hogy megint tudok rendesen gyalogolni, hogy nem mertem kockára tenni. Úgy egy éve derült ki, hogy gerincferdülésem van. Ülő munkát végzek, folyton fáj a nyakam, a derekam. A hátam is fájt régebben, de az megoldódott, amióta csak hátizsákot viselek. Az utóbbi hetekben kifejezetten rosszul éreztem magam. Fizikailag. Mindenféle panaszaim vannak, amiket most nem részleteznék, de eléggé megijedtem. Tegnap végre hazajött a férjem és este jó kedvem volt és elkezdtem nyújtani, kicsit táncolni, mozogni. Nagyon jól esett. És felmerült bennem a kérdés: mi van, ha én hagytam cserben a testemet?<br />
3 éve ígérgetem magamnak, hogy elkezdek rendszeresen mozogni. Mindig volt kifogás. Először a térdem, aztán az, hogy próbálok teherbe esni és nehogy megerőltessem magam. Elég volt. A testem az enyém. Megérdemli a törődést. Nem egy szaros inkubátor. Jövő héten kezdem. Találok valamit. Minden héten elmegyek valahová és csak lesz valami, amit megszeretek. Kicsit félek persze. Idegen közegbe menni, meg félek, hogy megterhelem a térdem, de hát nem lehet örökké félni. Egyébként persze 3 hete jól megütöttem a térdeimet, a műtöttet persze jobban, meg az azonos oldali bokámat is, még mindig fáj valamennyire, kék-zöld-fekete volt az egész lábszáram. Leestem a lépcsőn. Tényleg. De akkor is el kell kezdeni. Mert amíg a testem olyan, mint egy ellenség, amitől félek, amivel max. fegyverszünetet kötök és mindig aggódok, hogy az bármelyik percben véget érhet, addig nem tudok teljes életet élni.<br />
<br />kisfeketemadarhttp://www.blogger.com/profile/03591344113060834697noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8814604580948545388.post-71150640197418582792018-10-04T01:47:00.000-07:002018-10-04T01:47:16.550-07:00Semmiségek<div style="text-align: justify;">
Ma valahogy nagyon produktív vagyok. Nem kell nagy dolgokra gondolni, csak elintéztem 4-5 telefonhívást és valahogy mindenhová sikerült időpontot szerezni, varrótanfolyamra jelentkezni, pedig egy hónappal előrébb hozták a kezdést, azaz pont a jövő hétre, úgyhogy még időben voltam így is. Olyan érzés, mintha azért, mert erőt vettem magamon és elkezdtem intézni a dolgokat, az lenne a jutalom, hogy sikerült intézkedni. Furcsa elégedettség töltött el, ahogy az időpontokat beirkáltam az asztali naptáramba és meg kell mondjam, fel is pörögtem, szinte buzog bennem a tettvágy. Semmiségnek tűnek ezek a dolgok, de számomra az utóbbi években minden siker számít, legyen az a legapróbb, nekem szinte ünnep. Mostanában szinte el vagyok kényeztetve ilyen szempontból, ha az utóbbi három évet nézzük. Ami a legnagyobb öröm volt számomra az utóbbi időben, hogy az elmúlt másfél év munkája, amióta jegyzik a nevemet az új munkahelyemen, végre kezdi meghozni a gyümölcsét, úgy tűnik. Pozitív visszajelzéseket kapok kollégáktól és szakmai kérdésekkel kapcsolatban is megkeresnek, kikérik a véleményemet. A jó munka magáért beszél, csak ki kell várni, amíg elegendő munkámat látják a szakemberek. Úgy néz ki, mostanra már jó véleményt alkottak a munkámról és nagyon jól esik, hogy észreveszik, hogy alaposan, magas színvonalon dolgozom. Fogytam is, szigorúbbra vettem egy picit az étrendemet, sok zöldség, jóval kevesebb édesség. Arra is büszke vagyok, hogy már hetek óta kitartok az étrendi megszorításaim mellett. Végre, kb. 4 év után sikerült találnom egy frizurát, amit szeretek és egy jó fodrászt, aki mellett szintén tervezek kitartani. Tavasszal új, nőiesebb szemüvegkeretet is választottam. És amíg személyként, önmagamként az utóbbi 3-4 év legjobb időszakát élem, végre ismét ráéreztem önmagamra, addig a párkapcsolatomban sosem látott nehézségekkel küzdünk, valódi mélypont ez. Érdekes az élet. Mindig tartogat kihívásokat valamilyen téren. Sosem nyugszik.</div>
kisfeketemadarhttp://www.blogger.com/profile/03591344113060834697noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8814604580948545388.post-64140475887340674282018-09-11T21:41:00.001-07:002018-09-11T21:41:53.430-07:00Szeretnék valaki anyja lenni<div style="text-align: justify;">
Lassan két éve próbálkozunk a férjemmel. 16 hónapja vagyunk házasok. Anyukám mesélte, hogy az ő idejében a párok csak összeházasodtak, nem védekeztek, aztán megszülettek gyerekek, amikor besikerült, nem mérték az időt. Erre azt szoktam felelni, hogy az ő idejében a párok tíz évvel fiatalabbak voltak. Anyukám 23 volt, amikor születtem. Akkor már két éve voltak házasok apával. Én 35 éves vagyok. A tudomány szerint a párok nagy részének 2 év alatt sikerül teherbe esni. Erre pedig az a válaszom, hogy a férjem heti beosztásban dolgozik, ami azt jelenti, hogy egy hónapban 2-3 hétig nincs itthon. Úgyhogy valójában nem próbálkozunk 2 éve. </div>
<div style="text-align: justify;">
De nem ez a lényeg. Mindenki mondja, hogy nők szülnek még 45 évesen is manapság. Persze, tudom én is. Valóban kitolódott a gyerekvállalás ideje is, mint minden másé manapság. De attól még egy idősebb nő terhessége sokkal rizikósabb. Ez viszont tény. </div>
<div style="text-align: justify;">
De a leglényegesebb dolog az, hogy én már évek óta szeretnék gyereket. Már jóval azelőtt, hogy a férjemmel megismerkedtem, abban az időszakban, amikor egyszerűen nem sikerült egy tartós kapcsolatot kialakítanom, már akkor azt mondtam, hogy ha véletlenül teherbe esnék valamelyik futó kapcsolatomban, akkor megtartanám a babát. Olyan 27-28 éves korom óta gondolom ezt. Csak viszonyításként: 31 évesen ismertem meg a férjemet. </div>
<div style="text-align: justify;">
Nem a terhességre vágyom. Amikor tavaly decemberben kiderült, hogy terhes vagyok, rettegtem. Végig rettegtem a hat hetet, amíg kiderült, hogy nem életképes a terhességem. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz egyszerű végigcsinálni a kilenc hónapot. De Isten látja lelkemet, megoldom. Kibírom. Mert nagyon szeretnék egy gyerek anyukája lenni végre. Szeretném nevelni, figyelni, ahogy gyarapodik, törődni vele, segíteni az élet útvesztőiben. Lelkileg már régóta az életemnek ebbe a fázisába léptem. Ideje lenne, hogy valóban elkezdődjön. </div>
kisfeketemadarhttp://www.blogger.com/profile/03591344113060834697noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8814604580948545388.post-36768110310901998382018-06-09T00:02:00.001-07:002018-06-09T00:02:20.128-07:00YA / fantasy<div style="text-align: justify;">
Rengeteget olvasok. Legtöbbször fantasyt és ifjúsági könyveket. Sokan nem értik, miért. Nem azért, mert nem értem a magasabb irodalmat vagy akár a komoly témákat. Egyáltalán nem, sőt. Megvolt annak a maga ideje. Ifjú koromban, mikor szomjaztam a tudást a felnőtt létről, a való világról, mikor tudtam, éreztem, hogy vár rám az életem, az én önálló életem, hogy elkezdjem, nem tudni, pontosan mikor, csak jöjjön már, mert én kész vagyok. Epedve vártam, hogy elkezdődjön az, amilyennek a felnőtt életet a való világban elképzeltem. Aztán - csavar - a való élet mindennek bizonyult, csak annak nem, amit úgy vártam, annak nem, amit elképzeltem. Úgyhogy most szomjazom azt az életet, amikor még úgy tűnt, hogy az én saját, külön bejáratú érzéseim formálják a világot körülöttem, azokat az érzéseket, amelyeknek ilyen hihetetlen erejük - terraformáló intenzitásuk - volt, mert a felnőtt életben csak szürke, megzabolázott, ketrecbe zárt, börtönben sínylődve elsorvadt, szürke árnyait érzem ezeknek az eredeti, őrült, világmegváltó, tomboló, irányíthatatlan, sokszor ijesztően intenzív érzéseknek. Ezért olvasok ifjúsági könyveket. Sok közülük "csak" emlékeztet, milyen volt tizennégy évesnek lenni, felidéződnek bennem az akkori gondolatok, események, érzések emlékei. De akad néha olyan szerző, aki olyan kreatívan, frissen, érzékenyen nyúl a kamaszok gondolat- és érzelmi világához, hogy szinte beszippantanak, feltöltenek ezek a csillámló, száguldó, tornádó-szerű érzések. A fantasy, a másik szerelem, más tészta, mégis hasonló. A fantasytől nem leszek kapkodó lélegzetű, esetlen, izgatott kamasz, felhevült érzelemgombóc. A fantasy elnyel és feloldódom benne. Aláhullok a történetbe és mikor földet érnék, már nem vagyok ott, testetlen megfigyelő lettem, egy szempár, mint térfigyelő kamera egy épület falán. A szemem előtt zajlik a történet, a szereplők olyan közel vannak, hogy szinte megérinthetném őket. Persze nem tehetem, hiszen nem vagyok része az eseményeknek, csak megfigyelek, mint légy a falon. Sok fantasy a sötét középkorhoz hasonló környezetben játszódik, a modern ember számára elképzelhetetlen életkörülmények között, amikor még a mindennapi élet is veszélyes volt. Szóval ott ez a világ, a maga veszélyeivel, önkényuralommal, katonákkal, háborúkkal, betegségekkel. A plusz, amitől a fantasy más lesz, az a varázslat. Mindig van varázslat. Nem létező, izgalmas, gyönyörű, ijesztő, elképesztő lények, bűbáj, olyan képességek, amikről csak álmodni mernénk. Nos, ez az, ami felszabadítja az elmémet, amikor fantasyt olvasok: ami a való világban lehetetlen, itt megtörténik. Magától értetődően. Felemel, kiemel a hétköznapok, a kötelességek, a szűk lehetőségek közül és lehetővé teszi mindazt, ami lehetetlen. Olyan érzés, mintha a felszínre buknék a mély, hideg, nehéz víztömegből és végre teleszívnám a tüdőmet levegővel. Ilyen lehet az első lélegzet. Amivel minden elkezdődik. </div>
<div style="text-align: justify;">
<b><u>Ajánló: </u></b></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Courier New, Courier, monospace;">Brent Weeks</span>, a fantasy kortárs (mondanám, hogy istene, de...) nagymestere</div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="font-family: Courier New, Courier, monospace;">Jandy Nelson</span>: Neked adom a napot</div>
kisfeketemadarhttp://www.blogger.com/profile/03591344113060834697noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8814604580948545388.post-73755213901799366302018-03-19T07:32:00.000-07:002018-03-19T07:33:41.203-07:00Nem tudom elmondani, mennyire...Nagyon rossz passzban vagyok.<br />
<div>
Csapdában érzem magam. </div>
<div>
Két és fél éve váltottam munkahelyet és várost, hogy a barátommal éljek, aki azóta már a férjem. Szeretem őt. Ez rendben is van. De rajta kívül iszonyúan elégedetlen vagyok az életemmel és igen boldogtalan és frusztrált, valamint ingerlékeny vagyok emiatt. </div>
<div>
Persze a legnagyobb baj az, hogy ki nem állhatom a munkahelyemet. A főnökömet, a munkatársnőimet. Olyasmit kell csinálnom, ami az előző helyen elképzelhetetlen lenne az én pozíciómban, soha fel sem merült volna, mikor idekerültem, megállapodtunk, hogy ez így is marad, ehhez képest a főnököm már második alkalommal kényszerít erre. Kényszerít. Na, igen, sokan mondják, hogy azt nem lehet, meg ugyan mit csinálna, ha nemet mondanál. Nos, próbáltam, szarrá szivattak. Úgyhogy ezzel már nem próbálkozom. Amióta itt vagyok, megtanultam, hogy sok szar ember kis helyen is elfér, hogy vannak, akik egyszerűen eldöntik, hogy nem kedvelnek és ehhez tartják magukat, anélkül hogy okot adtál volna rá. Hogy van, hogy a főnök ugrál úgy, ahogy a beosztottak fütyülnek. Amióta itt vagyok, megtörték a lelkem, elvesztettem önmagam, utóbbiból már felálltam valamennyire, legalábbis néha már magamra ismerek (oké, most már inkább gyakran). De a lelkem törött maradt. A férjem válasza a munkahelyi helyzetemre az volt, hogy teherbe esek és akkor itthon maradhatok a gyerekkel és kitalálhatom mihez kezdjek. Megpróbáltam. Teherbe estem, elveszítettem. A terhesség, mint kiderült ráadásul egy olyan állapot volt, amit bár nagyon vártam, iszonyatosan rosszul éltem meg. Rettegtem. Rettegtem attól, hogy valami, bármi gallyra megy. Aztán vége lett és én megkönnyebbültem. Ugyanakkor persze hatalmas veszteség és nagyon fáj. Ugyanakkor félek szembenézni azzal, miért éltem meg úgy, ahogy, ráadásul ezzel kezdeni kellene valamit, mielőtt újra teherbe esnék. Az idő pedig telik. 35 éves vagyok. Már nem várhatok a terhességgel. Már nem tehetem félre a dolgot. </div>
<div>
A munkám nem tesz boldoggá. Sokat gondolkodom ezen. Nyilván számít, hogy ki nem állhatom az embereket a melóhelyen, hogy nem tudok ide beilleszkedni és nem is akarok, mert ahhoz olyan szarrá kellene válnom, mint ők. A régi munkahelyemen ugyan remek emberek vettek körül (kevés kivételtől eltekintve), sokukat most is a barátomnak tartom, de ott sem szerettem dolgozni, mégpedig azért, mert kurva sok volt a munka. Itt kora délután végzek. Sok a szabadidőm, de semmihez nincs kedvem, mert leszív a közeg. Ráadásul, ha lenne is kedvem csinálni valamit, nincs kivel, mert nincsenek barátaim. Pedig én az a típusú ember vagyok, aki könnyen épít kapcsolatokat, de itt valahogy minden próbálkozásom kudarcba fullad. Nem vevők rám. Nos, én társasági ember vagyok, a hangulatomon nem segít, hogy nincs kihez szólnom. </div>
<div>
A város. A város mocskos, ócska, mintha húsz évet utaztam volna vissza az időben és rengeteg a cigány. Én nem voltam rasszista, amíg ide nem kerültem. Most is csak a cigányokkal szemben. Tapasztalati okokból. A levegő borzalmas, iszonyú. És ha ezektől el is tekintenék, akkor visszakanyarodhatunk ahhoz, hogy oké, fedezd fel a várost - mindig egyedül.</div>
<div>
Vissza a melóhoz. Gyűlölöm az egészségügyet. Egy döglött, szar rendszer kulimunkása vagyok. A megbecsülés hiányzik legjobban, nem a pénz. A betegek, a főnököm, a beosztottak, az átlag magyar részéről. A munkám mókuskerék, futószalag. Néha örömömet lelem egy-egy kifejezetten érdekes esetben, de ennyi. A maradék idő szalagmunka. Ezért tanultam ennyit? Ezért hoztam annyi áldozatot, szenvedtem fizikailag, lelkileg és mentálisan? Kurvára nem érte meg. Bárcsak visszamehetnék. Hagynám a francba és elmennék angol szakra. Még most is elmehetnék angol szakra. Igen. A férjem nem támogatja az ötletet, de ha ezt figyelmen kívül hagyom is, amíg elvégzem, kell valami állás, amiből kifizetem a levelezőt. Ez az állás megöl, ha maradok. Erre már rájöttem. Elpusztít mindent, amit valaha szerettem magamban. Úgyhogy elkezdtem keresni a szülővárosomban, de sajnos alig van lehetőségem. Most is egy válaszra várok, de ahogy telik az idő, úgy fogyatkozik a remény. Pedig haza szeretnék menni. Bárcsak soha ne jöttem volna ide! Bárcsak tudtam volna, hogy van sokkal szarabb annál, hogy sokáig dolgozom. Bárcsak újrakezdhetném és más pályát választhatnék és bárcsak boldog lennék vele! De jelenleg csak azt szeretném, ha ez a hely a szülővárosomban igényt tartana a munkámra és hazamehetnék. A többi majd kialakulna. </div>
kisfeketemadarhttp://www.blogger.com/profile/03591344113060834697noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8814604580948545388.post-17609747304691269232018-03-04T11:12:00.001-08:002018-03-04T11:12:25.802-08:00In vino veritas<div style="text-align: justify;">
Ma este is borozok. Szeretem azt az éber bágyadtságot, amibe sodor. Szeretem az érzéseket, amik előtörnek belőlem, akkor is, ha kissé fájnak. Nosztalgikusak. Eszembe jutnak az évek, amikor ittunk és bolondok voltunk, hülyeségeket csináltunk, boldogok és boldogtalanok voltunk, éltünk. Mindig együtt, sosem egyedül. Nem maga a bor hiányzik (vagy bármely egyéb alkohol), hanem mindaz, ami ehhez kapcsolódik. Az élet. Az egyetemi éveim a legjobbak voltak. Meghosszabbítva egy pár évvel, amikor elkezdtem dolgozni, de szinte ugyanúgy éltem. Fair ezt mondani a férjemnek? Hogy a francba élhetnék megint úgy, hogy érezzem hogy élek? Hogy ne csak túléljem egyik napot a másik után ebben a posványban, amit a mindennapjaimnak nevezek. Iszom és emlékszem. Mindarra, ami megtörtént velem, abban a régi életben. Olyan izgalmas volt. </div>
kisfeketemadarhttp://www.blogger.com/profile/03591344113060834697noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8814604580948545388.post-42681603609561263972018-02-20T12:47:00.001-08:002018-02-20T12:47:38.532-08:00RandomNem szabadulok a Call me by your name-től. Újranéztem. Aztán még részeket megint újra. Belehalok. Szerelmes vagyok a szerelmükbe. El kell olvasnom a könyvet.<br />
<br />
Instrumentális zenét hallgatok második napja, abban a reményben, hogy kitisztulnak a gondolataim.<br />
<br />
Tobzódom a kiruccanás gondolatában. 3 éjszaka a hotelben, 3 este a barátaimmal.<br />
<br />
Iszok. Mert lehet. Ma este megittam 3 pohár vörösbort és a lehető legjobb gondolataim támadtak. Pl. felhívtam Rékát, hogy húzzunk el valahová hosszú hétvégére, ahogy régen, amikor a férjem úgysincs itthon. És ő belement! Isten áldja a szingli barátnőket!<br />
<br />kisfeketemadarhttp://www.blogger.com/profile/03591344113060834697noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8814604580948545388.post-68156182096982628952018-02-18T21:37:00.002-08:002018-02-18T21:37:39.360-08:00Menedék<div style="text-align: justify;">
Ez a hétvége megint nem szólt másról, mint a menekülésről. Menekülésről a valóságból. Két napig sikáltam agyatlanul, aztán mikor már nem volt mit vagy elfáradtam, akkor belesüllyedtem két különböző sorozatba, aztán tegnap este egy filmbe. Mert hát kinek van kedve konfrontálódni a főnökével, a saját és a mások életét is megváltoztató döntéseket hozni? Mennyivel egyszerűbb azon gondolkodni, hogy mennyire szeretném, ha minden más lenne. Csak így általánosan. Ami persze azért így, általánosságban nem teljesen igaz. Szeretném, ha egyes dolgok nem úgy lennének, ahogy. Olyan könnyű tátott szájjal nézni egy világot, kitalált karakterekkel és irigyelni őket. Mert bármilyen nehézséggel kerülnek szembe, bármilyen tragikus a múltjuk, ők bátrak, mennek tovább előre, övék az erő és a hatalom. Nem hagyják, hogy más irányítsa az életüket. Ha mégis megpróbálja, megtalálják a módját, hogy visszavágjanak, hogy visszavegyék a kontrollt. Ez az, ami nincs meg a való életben. Legalábbis az én életemben. Miért érzem magam folyamatosan áldozatnak? Nem volt ez így régebben. Menekülök a munkahelyi konfliktusaim elől, a rengeteg lenyelt sérelem pedig verbális agresszióban mutatkozik meg (illetve néha tönkreteszek itthon ezt-azt, főleg műanyag dolgokat...). Meg kell találnom a módját, hogy kommunikáljam a véleményemet. Nem kell mindent válasz és vélemény nélkül hagynom a főnökömnek, csak azért, mert a főnököm. Nyilván nem tiszteletlenségről beszélek, de ez a pár év már így is azt érte el, hogy a rengeteg lenyelt dolgot sérelemként éltem meg és belül valójában nem tisztelem, hanem sokszor lenézem. Talán kevésbé utálnám, ha nem tartanék magamban mindent. Valahol az arany középúton kell lennie az igazságnak. </div>
kisfeketemadarhttp://www.blogger.com/profile/03591344113060834697noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8814604580948545388.post-66215088475543845832018-02-18T10:52:00.000-08:002018-02-18T11:41:37.069-08:00Hiányérzet<div style="text-align: justify;">
Gyakran próbálom megfogalmazni, mi hiányzik. Az úgymond "régi életemből". Törvényszerű, hogy idővel a barátokkal egyre ritkábban tudunk összeülni? Hogy vége a világmegváltó beszélgetéseknek? Hogy már nem osztunk meg egymással kínos dolgokat és röhögünk szívből magunkon? Vagy már nem is történik velünk semmi ilyesmi? És az normális? Mióta nem ismerünk meg új embereket? Vagy ha mégis, azokkal sem beszélgetünk semmi érdekesről. Elmaradtak a piálások, pedig a legtöbb jó sztori úgy kezdődött. Munka van, meg házasság, meg gyerekek. Annyira unalmas. Ezek lettünk? Mi van azokkal, akik lenni akartunk? Mik, kik akarunk lenni most? Miért nem erről beszélgetünk? Miért nem hülyéskedünk a nagy komolykodás helyett? Legalább azzal a néhány alkalommal. Hiányoznak a végletek, a végletes érzelmek, a felelőtlen, meggondolatlan cselekedetek, a hibák. A meglepetések. A fordulatok. Mindig is minden vágyam volt együtt nyaralni a barátokkal, kibérelni egy házat valahol. Sosem történt meg. Miért? Ha eddig nem történt meg, megtörténhet még valaha? Mindig arra vágytam, hogy szoros maradjon a kapcsolatom a barátaimmal, de valójában mire elég az a néhány telefonbeszélgetés meg 2-3 órás találkozó egy évben? Vannak barátaim, számíthatok rájuk, de valójában csak a régi idők kedvéért, amikor még minden időnket együtt töltöttük. Én hívom őket, ha bajom van, de ők nem hívnak engem. Van, aki még akkor sem, ha nincs baja. Csak én hívom őt. Hogy történt ez? Mikor? Miért? Mit tehetnék, hogy jobb legyen? </div>
kisfeketemadarhttp://www.blogger.com/profile/03591344113060834697noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8814604580948545388.post-37068590752945996812018-02-18T10:17:00.000-08:002018-02-18T11:47:26.863-08:00Call me by your name<div style="text-align: justify;">
Csodálatos észak-olasz nyárban, buja kertekben, hűvös szobákban, csillogó tavak mellett, hangulatos városkákban telik Elio nyara. Minden úgy indul mint az eddigi nyarakon, haverok, lányok, cigi, zene, amíg meg nem jelenik a színen az amerikai Oliver, Elio édesapjának vendége. Oliver hat hétig marad velük és mire távozik, Elio megváltozik. </div>
<div>
SPOILER!</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
Elio-t már a kezdetektől összezavarja a jóképű, szőke Oliver, nem tud eligazodni az érzésein. Félreérthető jelenetek, beszélgetések, érintések követik egymást, aztán kettejük tisztázatlan kapcsolata lassan alakul át valami mássá. Lassan és gyönyörűen. A két főszereplő között izzik a levegő, a szerelmi jelenetek igazán forróra sikerültek. Nagyon izgalmas az a finom tapogatózás, az érzékeny kommunikáció, ahogy Elio és Oliver próbálnak őszinték lenni egymással, miközben tulajdonképpen ugyanazt akarják kétségbeesetten: együtt lenni. Mint a mágnes, olyanok a vásznon. Teljesen hitelesek. A végén, amikor el kell válniuk, a szívem hasadt meg. Mindkettőjükért. Pedig eleinte Olivert nem kedveltem. Aztán ahogy kibontakoztak a történések, kiderült milyen vívódás rejlik a távolságtartása, a viselkedése mögött, hogy mennyire érzékeny valójában és mennyire nem szeretne fájdalmat okozni. Elio szülei pedig imádnivalóak, mindenkinek ilyen szülőket és jobb lesz a világ. </div>
<div style="text-align: justify;">
Az egész film csodálatos volt, most is kavarognak bennem a szebbnél szebb, érzékenyebbnél érzékenyebb és igazán kedves jelenetek. Mert az egész film kedves. Nem hittem volna, hogy fel lehet dolgozni így ezt a kényes témát: hogy a végén valami ennyire szép, kedves és szívfacsaró sül ki belőle.<br />
Elsőre azt gondoltam, minek a végére a téli jelenet. Minek bele a bejelentés, hogy Oliver megnősül. Aztán elgondolkodtam: miért, minek is kellett volna történnie? Először is: ez egy coming of age film. Az első szerelem. Ami a legritkább esetben tart örökké. De még inkább: 1983-ban vagyunk, Elio még kiskorú, ráadásul milyen jövője lehetett volna ennek a homoszexuális kapcsolatnak akkor? Mikor sajnos még most, 2018-ban is olyan kommenteket lehet olvasni, hogy jó volt a film, de miért nem lehetett úgy megcsinálni, hogy Elio egy nőbe szeressen bele. Még manapság is ilyen elfogadott a homoszexualitás. Nyilvánvaló, hogy szerették egymást, mindketten. Biztosan nagyon hiányoznak egymásnak és szenvednek is. Úgyhogy eljön az ünnep és Oliver enged a csábításnak, hogy felhívja Elio-t. Ami persze nem segít. Mert a helyzet mit sem változik. Csak megtudják, hogy még mindig ugyanúgy éreznek. Egy ideális világban Oliver marad, hiszen a szülők elfogadóak, megbújnak a csodás olasz vidéken álló házban, de ez nem a valóság. A valóság az, hogy az utcán a mai napig nem mehet végig egy homoszexuális pár kézen fogva, anélkül, hogy a bántalmazást kockáztatnák. Egy házba (kalitkába) zárt szerelem, ami csak a falak közt működik, vajon meddig tarthat? Meddig lehet így élni? A telefonbeszélgetésből az jön le, hogy mind a ketten fájdalmasan tudatában vannak annak, hogy nincs mit tenni. A legvégén pedig, amikor Elio a kandalló előtt guggol, nos az a pár perc... annyira kifejező és fájdalmas, pedig valójában nem történik semmi, csak az arcát látjuk, de azon az arcon nagyon is sok minden történik. </div>
<div>
<br /></div>
</div>
kisfeketemadarhttp://www.blogger.com/profile/03591344113060834697noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8814604580948545388.post-57812428278222124382018-02-18T06:22:00.001-08:002018-02-18T06:31:12.698-08:00Minimál luxusMostanában többre vágyom. Közben pedig kevesebbre.<br />
<div>
Kevesebb cuccra, kevesebb zavaró tényezőre, kevesebb ételre, kevesebb fafejre.</div>
<div>
Ugyanakkor minőségi dolgokra vágyom, apró adag ételkölteményekre, pár szem kézműves vagy svájci bonbonra, minőségi italra. Minőségi időre. Minőségi beszélgetésre fontos, értelmes emberekkel. Kevesebb, de jól kombinálható, érdekes és szép ruhadarabra. Drága, egyedi ékszerekre.</div>
<div>
Sok-sok jó könyvre. </div>
<div>
Sok-sok napfényre.<br />
<br />
<div style="text-align: justify;">
Jövő héten a szülővárosomba megyek továbbképzésre és szállást foglaltam magamnak. Nem akarok a szüleimnél megszállni. A kétszobás lakás egyik szobájában, úgy, hogy folyton csak útban vagyunk egymásnak, a fürdőszoba szűkös és utálom az ócska zuhanykabint. Ráadásul a három este, amikor ott leszek, szeretnék a barátaimmal találkozni végre. Három este kevés is lesz ehhez. Nem akarok bűntudatot érezni, amiért nem maradok otthon velük. Jól akarom magam érezni, kikapcsolódni, egy tiszta hotelszobában nyugovóra térni. Pihenni. Mint egy wellness. Azt hiszem, megérdemlem. Így is távolsági busszal kell mennem és jönnöm, mert vidéken ennyire jó a vasúti közlekedés. MÁV, annyira rühellek. Miért is adatna meg az embernek a könnyű és relatíve kulturált utazás az IC-n? Mindegy. Szóval, barátnők (és barátok), bor, beszélgetés, hotelszoba. Mint egy igazi utazás. Egyedül, mint régen. Alig várom.</div>
</div>
kisfeketemadarhttp://www.blogger.com/profile/03591344113060834697noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8814604580948545388.post-57581821257788517432018-02-15T21:26:00.003-08:002018-02-15T21:26:58.783-08:00Napfény járja át a szívem újra<div style="text-align: justify;">
Tegnap azt hiszem mindenki érezte a tavaszt. Egész nap sütött a nap, reggeltől estig folyamatosan. Nem is emlékszem már mikor volt ilyen utoljára. Munka után ebédelni mentünk, aztán pedig egy kávézóba, ahonnan csodás a kilátás. Most jártunk ott először. Ahogy ott üldögéltünk, a napfény akadálytalanul áramlott be a kávézó hatalmas ablakain, zongora muzsika szólt és lenéztem a fényben fürdő városra, az apró járművekre és még kisebb emberekre, kellemes nyugalom szállta meg a lelkemet és az elmémet. Mindig is szerettem a perspektívát. Ha a dolgokat távolabbról szemléled, minden megváltozik, az arányuk, a jelentőségük. Sokszor a hétköznapokban nem vagyok képes hátra lépni egy lépést, hogy sikerüljön másképp látnom a dolgokat. Tegnap a kávézóban egy egyszerű és nagyon élvezetes módját tapasztaltam meg ennek. Nyaraláskor éreztem már hasonlót, szinte megkönnyebbülést, hogy hátrahagyok minden gondot és kötelezettséget. Ez kicsit más élmény volt, valóban felülemelkedés a dolgokon. Fentről nézve a város kisebb-nagyobb hibái nem láthatók, de feltűnnek a kedves, tetszetős épületek, a napfény pedig mindent megszépít, barátságosabbá tesz. Szívmelengető volt nézni embertársaim meg nem álló sürgés-forgását a délutáni csúcsforgalom kezdetén, úgy, hogy egyáltalán nem voltam részese ennek, helyette a nyugalom szigetén ücsörögtem egy kávé és sütemény mellett. Több ilyen kellene.</div>
kisfeketemadarhttp://www.blogger.com/profile/03591344113060834697noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8814604580948545388.post-55299970638048698562018-02-14T21:29:00.000-08:002018-02-14T21:29:38.448-08:00Az elmédben vagy igazán otthon<div style="text-align: justify;">
Szeretem a kávé illatát reggelente. Reményt csempész a kilátástalan napokba. A frissen lefőtt kávé illata szerintem az egyik legjobb illat a világon. De most már egyébként is kicsit több a remény reggelente: hatkor, amikor kelek, már világosodik. Tegnap pedig rácsodálkoztam arra is, hogy délután ötkor még csak sötétedik. Végre nem sötétben ébredünk - sötétben élünk - sötétben fekszünk a rutin. Hihetetlen mennyit számít. Régebben terveztem skandináv országban dolgozni, élni. Nos, nem hinném, hogy bevált volna. Valaki, aki ennyire érzékeny a nappali fény mennyiségére, mint én, valószínűleg hamar belátja, hogy semmi keresnivalója északon. Ja, mondtam már, hogy a hideget sem szeretem? :) A férjem holnap már dolgozik, úgyhogy előttem áll egy hétvége, teli lehetőségekkel. Ilyenkor milyen hosszúnak, szinte végtelennek tűnik két teljes szabadnap. Aztán persze iszonyú hamar eltelik és a töredékét sem tudom elvégezni mindannak, amit jó lenne megcsinálni. De nem baj. Alakul, ahogy alakul. Két szabadnap mégis szuper lesz. Én időről időre igénylem az egyedüllétet, az olyan szabadidőt, amikor én döntöm el, mit és mikor csinálok. És előfordul, hogy semmit nem csinálok ilyenkor. Igazán üdítő tud lenni. A mai világban ezt luxusnak kiáltják ki, amit igazán sajnálok. Milyen világ az, ahol egy perced sincs arra, hogy ne csinálj semmit? A szemlélődés pedig fontos, az elmélyülés a saját elménkben. Így születtek a világ legnagyobb gondolatai is. Az a baj, hogy a mai világ jelszava a produktivitás. Még a szabadidőben is: teljen úgy, hogy, hasznos legyen, neked vagy másoknak, esetleg mindkettő. Gyárts valamit: kaját, kézműves cuccot, szelfit (arról, ahogy edzel, kirándulsz vagy meditálsz). Így lehet eladni a sok magazint a "lelassulás művészetéről". Ezzel először karácsony előtt találkoztam, eléggé röhejes volt. De azt el kell ismerni, hogy tudatosan-tudattalanul hat ránk a környezet, a média, a trendek. Hihetetlen (és félelmetes), hogy mennyire össze van zavarodva a modern ember abban a modern világban, amit az emberiség hozott létre. </div>
kisfeketemadarhttp://www.blogger.com/profile/03591344113060834697noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8814604580948545388.post-16747605979097770802018-02-12T21:58:00.001-08:002018-02-12T21:58:13.533-08:00Hajnali fény<div style="text-align: justify;">
A taposómalom megöli a lelket. Jelen pillanatban, így fél hétkor, mikor készülődnöm kellene a melóba és nem írogatnom, az a legjobb, hogy már nincs olyan sötét. Fél hét van és már nincs teljesen sötét. Remény, barátaim, ez van a pillanatban, a pirkadatban, a nappali fényben. Kétségeim vannak. Próbálom őket megbeszélni a férjemmel. Annyira szerencsétlen dolog ez, hogy engem egy városba, őt egy másikba húzza a szíve, közben persze mindketten jót akarunk a másiknak, meg együtt akarunk lenni. Úgy tűnik ez folyamatos áldozatokkal jár, hol egyikünk, hol másikunk részéről. Nehezemre esik úgy arra kérni, hogy hozzon meg egy áldozatot, hogy nem tudom megígérni, sőt néha elhinni sem, hogy jobb lesz (ezt tanította nekem az itt eltöltött két és fél év). Ugyanakkor anno én meghoztam ezt az áldozatot, mert annyira hittem benne, hogy jó lesz, hogy a helyes út, a közös jövőnk így indul el. Mekkorát csalódtam. Nem benne és a házasságunkban, ezt le kell szögeznem, az az egyetlen jó, ami kisült ebből. Azt hittem, ebben a városban szép életet teremtünk magunknak, hogy a munkahelyemen jól beilleszkedek. Úgy érzem, mindent megtettem, sőt, többet is, azért, hogy a munkahelyemen elfogadjanak. Ehelyett megtörtek. Ezt sosem hittem volna. De szerencsére csak egy időre. Szerencsére össze tudtam szedni magam. És nem akarok nekik lehetőséget adni erre többé. Vagy arra, hogy bármilyen egyéb módon bántsanak vagy megalázzanak. Nem kívánom senkinek azt, amin én átmentem. Harminc fölött érkeztem ide, úgy hogy tudtam ki vagyok és mit akarok. Aztán egy csapat ember - akiken kívül sajnos egyéb bejövő információm szinte senkitől nem volt - görbe tükröt tartott elém és én hitetlenkedve néztem a képet. Teljesen megkérdőjeleződött minden, amit magamról tudtam. Minden, amit mondtam vagy tettem, kifacsarva, félreértelmezve jelent meg. A viselkedésem, a gondolataim, minden, ami én vagyok, rossznak és elfogadhatatlannak lett beállítva. Olyan változásokat követeltek tőlem, amiket nem akartam, olyan személyiséggé, olyan emberré akartak formálni, amelytől irtózom: saját képükre akartak formálni. Senkinek nem kívánom, hogy felnőtt, öntudatos emberként megrendüljön az önképe. Az egy olyan válság, amit nagyon nehéz kezelni. Aztán szerencsére, segítséggel és hosszas (hónapokig tartó) munkával kimásztam ebből a gödörből, letakartam a torz tükröt és minden nap kitartóan igyekszem emlékezni arra, ki vagyok és ehhez tartani magam, miközben igyekszem nem generálni semmi feszkót a melóhelyen azzal, hogy önmagam vagyok! Mert úgy tűnik, ahányszor csak egy szikrányit merek önmagam lenni, azzal újra ellenem fordulnak. Komolyan mondom, ez egy röhej! Tiszta röhej ezt így olvasni. De biztosíthatok mindenkit, megélni minden, csak nem röhejes. </div>
kisfeketemadarhttp://www.blogger.com/profile/03591344113060834697noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8814604580948545388.post-28729369426764576102018-02-11T21:49:00.000-08:002018-02-11T21:49:04.831-08:00Burn brighter, Make a changeElég volt. Ennyi volt. Küzdeni fogok a "sorsom" ellen.<br />
<div style="text-align: justify;">
Nem tudom, mennyiben az én hibám. Nem tudom, lehetne-e máshogy csinálni. Mármint biztosan lehetne, de hogy vezetne-e bárhová. Az, ha megpróbálnék olyanokkal beszélni, akik az elmúlt két évben bebizonyították nekem, hogy az őszinteség büntetendő, az egyéniség megtörendő, a gondolkodás tiltott, a változtatás az ördögtől való. Nem tudom, sikerül-e. A körülmények pont nem ideálisak. De meddig nyeljen egy ember? Ugyanakkor rohadtul félek. Félek, hogy nem sikerül. Félek, hogy sikerül, de hónapok múlva kiderül, hogy nem jobb. Maximum máshogy rossz. De el kell hessegetnem ezeket a gondolatokat, mert nem ez a lényeg. Ami lesz, azzal ráérünk megbirkózni akkor. Előre aggódni az összes lehetőség miatt teljesen értelmetlen. De az a gondolat, hogy a kezembe veszem a sorsomat és más lehetőséget keresek, akkora energiát ad, amekkorát régen nem éreztem. Ezt a gondolatot, ezt az érzést ragadom meg, amikor ma elkezdek telefonálni és felmérni a lehetőségeket. </div>
kisfeketemadarhttp://www.blogger.com/profile/03591344113060834697noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8814604580948545388.post-22808958166627207072018-02-07T21:29:00.000-08:002018-02-07T21:29:00.900-08:00Szép kilátások<div style="text-align: justify;">
Gyorsan telnek a téli reggelek. Időben felkelek, pedig tényleg semmi kedvem, az ébresztőóra hangja minden reggel, akár egy sorscsapás. Ma sincs másképp. Az volt az első gondolatom ébren fekve a sötétben horkoló férjem mellett, hogy milyen szívesen hazautaznék szombaton a szülővárosomba, de ahhoz korán kellene kelni és annyira szeretnék már egyszer egy jót aludni, addig, amíg jólesik. Minden nap a melóban kész tortúra, de a mai különösen szuper lesz, hiszen nincs elegendő mukaállomás, így valaki csak lézeng, na, ma ez én leszek, még a munkába se tudok temetkezni, hogy gyorsabban teljen az idő. Valamint tegnap elkövettem azt a "hibát", hogy az egyik szervezési osztályon meg mertem érdeklődni valamit, ami, ha visszajut a főnököm fülébe, a paranoid elméje jól kiforgatja és majd megint jól lecsesz, hallod, mint egy szaros gyereket, mintha joga lenne hozzá. Aztán meg seggfej lesz velem újra, mert egy kicsinyes, bosszúszomjas, hataloméhes, egomán fráter. </div>
<div style="text-align: justify;">
Milyen jókat aludtam a befuccsolt terhességem hetei alatt. Idegeskedés, szorongás ide vagy oda, aludtam, mint a bunda. Minden éjjel. Csak a múlt hétfő óta nem megy, akkor realizáltam, hogy ezen a héten már jönnöm kell dolgozni. Á, biztos nincs összefüggés. </div>
kisfeketemadarhttp://www.blogger.com/profile/03591344113060834697noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8814604580948545388.post-82406500590258462252018-02-04T11:11:00.000-08:002018-02-04T11:11:47.278-08:00Cinderella reloaded<div style="text-align: justify;">
Holnap reggel újra dolgozni megyek. Mint mindenki. Hétfő, mindenki legkevésbé kedvelt napja lesz. Hetek óta nem voltam dolgozni és reméltem, hogy néhány év alatt lesz időm kitalálni, hogyan ne kelljen soha többé visszamennem. De a dolgok másként alakultak. Ebben az évben semmi nem alakult úgy eddig, ahogy vártam. Lassan megtanulom, hogy inkább ne várjak semmit, csak sodródjak az árral. Idén el akartunk költözni az albérletből a férjem házába, de nem fogunk. más megoldást kell keresni. Pedig mindazok után, amik történtek ebben a januárban, ez volt az egyik gondolat, amibe kapaszkodtam: a költözés, a saját ház, a kerti partik, családi összejövetelek, közös Karácsony nálunk. Ez mind ugrott. 35 leszek idén és se gyerekem nem lesz addigra, sem saját otthonom. Valahogy nem így képzeltem anno. Amióta ide költöztem, ebbe a városba, mintha csak nehéz leckéket kapnék az élettől. De meguntam. Meguntam a vágyakozást a régi életem után, a siránkozást a problémáimon, a gonosz embereket, akik körülvesznek. Meguntam, hogy szenvedő alany legyek. Egyszer egy pasim azt mondta, hogy ha Disney hercegnő lennék, Hamupipőke lennék. Mikor néztem rá értetlenül, azt mondta, hogy ellentétben egy közös ismerősünkkel, aki tiszta Hófehérke, azaz egyértelműen áldozat, én nem vagyok az a típus, én megyek és megcsinálom magamnak a dolgokat. Már akkor is jólesett ez a bók, még ha kicsit sántít is a hasonlat, vagy legalábbis szubjektív. Nos, ideje, hogy a kezembe vegyem az irányítást. Na nem az életemét, azt épp ellenkezőleg: el kell engednem, bármilyen szorosan is markoltam eddig az illúziót, hogy én irányítom. A hozzáállásomét. A városhoz, önmagamhoz, az életemhez. Mert egy dologhoz bizony az én kezemben van a kulcs: a boldogságomhoz. </div>
kisfeketemadarhttp://www.blogger.com/profile/03591344113060834697noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8814604580948545388.post-32967065204448767412018-01-29T06:19:00.000-08:002018-01-29T06:19:16.876-08:001:54<div style="text-align: justify;">
Régóta nem nézek mást, mint vígjátékot, romantikus filmet vagy romantikus vígjátékot. Van elég bajom, azért nézek filmeket, hogy kikapcsolódjak. Nem volt ez mindig így. Megnéztem minden utamba kerülő háborús filmet, mintegy mementóként, hogy mindig a tudatomban legyen, mennyire szörnyű a háború. Nem hatottak meg a brutális képsorok sem, sőt, néha láttam a szépséget bennük, mikor pengékkel harcoltak, szemtől szembe. A lőfegyverek gyáva brutalitását sosem fogom megérteni, a tömegpusztító fegyverek pedig az emberi faj irdatlan idiotizmusának bizonyítékai a szememben. Szóval a következő habkönnyű szórakozást ígérő mozi keresése közben valahogy mégis elém került most ez a film. Sportfilm. A futásnak nem bírok ellenállni. Imádok futni, habár évek óta nem csinálom, a térdműtétem óta, de nagyon hiányzik. Úgyhogy elkezdtem. És nem bírtam abbahagyni. Ez a film nem sportfilm. Nem is dráma, ez egyenesen tragédia. </div>
<div style="text-align: justify;">
Egy gimis srácról szól, aki meleg, de még magának sem bírja bevallani. Egy tragédia határozza meg az életét és könnyű célpontot nyújt a gimi menő srácainak, akik előszeretettel zaklatják, mert nekik ez vicces. Igen egy újabb film a bullying, az iskolai zaklatás témakörében. Mikor újabb veszteség éri, a főszereplő srác, Tim a maga módján akar revansot venni a felelősökön. Ettől a ponttól kezdve az álomgyár egy cukormázas sportfilmet csinált volna a történetből, ahol az erkölcsi győzelem Timé. De ez nem egy amerikai film. Sokkal életszagúbb annál. </div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="color: red;">Innen csak saját felelősségre olvassatok tovább, lelövök jó pár poént. </span></div>
<div style="text-align: justify;">
A tizenévesünk körül hiába van három ember is, akik próbálnak neki segíteni a maguk módján, egyiküknek sem sikerül. Tim pedig, mivel csak egy kamasz gyerek, hibázik, ahogy mindenki az ő korában. Csakhogy ezzel a hibájával megzsarolják és sakkban tartják, elveszik tőle az erkölcsi győzelem lehetőségét is. És amikor Tim felül akar kerekedni a helyzeten és egy utolsó erőfeszítéssel megpróbálja helyrebillenteni a dolgokat, megalázzák. És a csorda egy emberként követi az őt megalázó népszerű seggfejeket. És akkor elszakad a cérna. Tim elhatározza, hogy a bűnösöknek bűnhődniük kell. De mivel ő olyan, amilyen, a végén képtelen véghezvinni a tervét. Sőt. </div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="color: red;">Innen pedig a véleményem következik, ami igen szubjektív és totál kibeszélős, tehát csak akkor olvassatok tovább, ha nem baj, hogy mindent elmondok a történetről.</span></div>
<div style="text-align: justify;">
34 évesen már elég nehéz számomra megérteni a kamaszokat, a nem kérek segítséget senkitől, nem mondom el a problémáimat senkinek, nem leszek besúgó mentalitásukat. Saját maguk kreálta ketrecben élnek a szereplőink, Tim és a barátja Francis. Amikor Francisnál betelik a pohár és színt vall, Tim nem áll mellé, magára hagyja. Mikor megpróbál újra mellé állni, már késő. Itt Timnek már nem csak a be nem vallott homoszexualitásával, hanem a fel nem vállalt szerelme elvesztésével is meg kell küzdenie. Egyedül. Mert sem a tanárával, aki az edzője is, sem az édesapjával, aki szemmel láthatóan törődik vele, nem őszinte. Többször is próbálnak vele beszélni, de ő makacsul hallgat és ellenséges. Egyszerűen soha nem fogom megérteni, miért nem képesek a kamaszok kissé bízni a felnőttekben. Szerintem az összes esemény megelőzhető lenne. A fiúk átmehetnének másik gimibe vagy lehetnének magántanulók. Ki lehetne csapni a felelősöket. Szóval, lennének itt lehetőségek. De a kamasz magába zárkózik, a leküzdhetetlennek tűnő gondjaival, így aztán szép lassan valóban menthetetlenné válik a helyzet. Nem hittem volna, hogy manapság még mindig ekkora probléma a szexuális irányultság, mikor már panszexuális is létezik. Tudom, ezt nekem is be kellett gugliznom, mikor egy ismerősömről kiderült. Szóval sajnálom az ilyen tragédiákat, mert helyrehozható lehetne a helyzet. És mindig a seggfejek ússzák meg. Mert nekik "csak játék volt". Mások meg belehalnak. A jók, a rendesek, akik nem ártottak senkinek. </div>
kisfeketemadarhttp://www.blogger.com/profile/03591344113060834697noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8814604580948545388.post-23521875077863246242018-01-21T01:56:00.000-08:002018-01-21T01:56:26.902-08:00Áldatlan állapot<div style="text-align: justify;">
Terhes vagyok. Hat hete kb. Holnapig. Pénteken ugyanis az ultrahangon megállapították, hogy üres a szikhólyag, nincs benne semmi. És már el is kezdett összeesni. Amióta kiderült, hogy terhes vagyok, rettegtem. Minden miatt. Először, hogy méhen belül legyen, aztán, hogy ne kapjak fertőzést, aztán, hogy meg ne fázzak vagy influenzás ne legyek, szinte sehová sem mentem. Progeszteron kúpot kellett használnom, napi kettőt, hetekig, egy csomót feküdni. Nem mehettem dolgozni, ami nem baj, az ugyan nem hiányzott. Hetekig próbáltam meggyőzni magam, hogy örüljek. Egy éve próbálkoztunk a férjemmel. Próbáltam pozitívan gondolkodni, kommunikálni a magzattal, de olyan volt, mintha egy űrbe beszélnék. Sötétség és vegytiszta félelem. Most már értem, miért. Szegény férjem nézte a kálváriát és ő sem tudott örülni az én kétségeim, szorongásom miatt. Talán jobb is így, nem élte bele magát annyira. Nem sokan tudják, mert elmondani sem mertük. Ez sem hátrány most. Holnap reggel megyek művi terhességmegszakításra. Azaz abortuszra. Félek. Mert bár csak 5 perces altatás, még sosem altattak, bár ez rutin beavatkozás, de minden műtét veszélyes. Bár ne tudnék többet, mint egy laikus. Szar dolog, ami történt, mert egy terhesség ajándék kellene, hogy legyen, öröm a legelejétől fogva, ráadásul karácsonyi ajándék volt, igazi tökéletes időzítés, idén már vissza se kellett volna mennem dolgozni. De az álom egy rémálomnak bizonyult, amiből nem ébredek fel. És hiába van itt a férjem, aki egy csodás ember, mégis egyedül vagyok benne. És amikor azt mondja, hogy hamarosan újra próbálkozhatunk, minden porcikám sikítva tiltakozik, berzenkedik, kiakad. 2018 igazán szarul indul. </div>
kisfeketemadarhttp://www.blogger.com/profile/03591344113060834697noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8814604580948545388.post-59158771760593848152017-12-18T21:16:00.000-08:002017-12-18T21:16:21.489-08:00Karácsony előtt<div style="text-align: justify;">
Ma reggel korán keltem. Ahogy álltam a sötét konyhában, míg lefőtt a kávé és kinéztem az ablakon az odakinti sötétségbe, a szemközti házak ismerős fénykockái sehol sem voltak. Furcsa, hogy a sötétség a fény hiánya. Annál sokkal többnek tűnik. Önálló entitásnak, szinte már lénynek, amely alaktalanul kúszik a házak között és a szobákban, áthatol a falakon, beszűrődik az álmainkba. </div>
<div style="text-align: justify;">
Ideje, hogy vége legyen az évnek. Küzdelmes év volt. Nem tudom, miért érzem így. Hiszen sok jó dolog történt. Férjhez mentem. A nászutunk rövidke volt, itt, belföldön, de annál csodálatosabb. Utaztunk külföldre is, mi még nyárias napfényben fürödtünk, mikor itt már kabátban jártak az emberek. Nyár végén újdonsült unokaöcséimmel és -húgommal is sok időt töltöttem, ami szintén szuper volt, a kölykök annyira jó társaság, az ember elfelejti az összes felnőtt hülyeséget, ha velük szórakozik. Vettem laptopot, nyugdíjba küldtem az ezer éves asztali gépemet. Mégis.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mindjárt itt a Karácsony és én mégis a következő Karácsonyt várom. Ugyanis azt már a házban fogjuk tölteni. Már előre arra gondolok, milyen lesz, amikor végre együtt lehet mindenki, egy helyen, az én családom, a férjem családja, ráadásul éppen nálunk. Alig várom. </div>
<div style="text-align: justify;">
Idén nem lett kisbabánk. Remélem jövőre sikerül. Annyira kegyetlen dolog a remény. Ahogy kezded azt hinni, hogy talán most... Aztán mikor negatív lesz a teszt - mint ma reggel - azt mondod magadnak, hát persze, tudtam, akkor lennék meglepve, ha nem így lenne. Eleinte könnyeztem a csalódottságtól. Azért szerencsére már nem így van. De azért egy-egy hónapban, amikor azt gondolom, most akár tényleg össze is jöhetne, olyankor azért rosszul esik. </div>
<div style="text-align: justify;">
Ma van az utolsó munkanapom. Végre. Erről nem is tudok többet mondani. Végre kiszabadulok onnan, a mérgező emberek közül. Két hét olyanok közt, akiket szeretek és akik szeretnek engem. Ez az igazi karácsonyi ajándék számomra. </div>
kisfeketemadarhttp://www.blogger.com/profile/03591344113060834697noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8814604580948545388.post-47833879845430382352017-04-13T09:58:00.002-07:002017-04-13T09:58:51.339-07:00Napjainkban - Poklom pokla mondd meg nékemMostanában már nem írok. Sokszor fogom a gépre, lassú, kellene már neki egy újratelepítés, kb. már másfél éve.<br />
<div style="text-align: justify;">
Elköltöztem. Egy másik városba és mindig igyekeztem úgy írni, hogy lehetőleg ne lehessen felfedni ki vagyok. Egyszerűen csak a magánélet szentsége miatt. És nem tudom, hogyan írhatnék úgy azokról a dolgokról, amik foglalkoztatnak, hogy ne említsem a várost. </div>
De megpróbálkozom vele, mert úgy érzem, hiányzik, úgy érzem hasznomra lehetne.<br />
Meglátom hogy sikerül.<br />
<div style="text-align: justify;">
Szóval ideköltöztem és ez a város egészen más, mint a szülővárosom, ahol felnőttem és harminc+ évet lehúztam. Másik megye. És a két megye közt vannak más megyék. Más a táj. Más a levegő - rosszabb. Azt szoktam mondani, hogy itt másfél év alatt annyit károsodott a tüdőm, mint otthon harminc év alatt. Mások az emberek. Tudom, hogy nem szabad általánosítani, de sajnos az eddigi tapasztalataim ezen a téren sem jók. </div>
<div style="text-align: justify;">
Azért jöttem ide, hogy összeköltözzek a férfival, akivel járok. Aki most már a vőlegényem és a hónap végén összeházasodunk. Ideköltöztem, mert otthon sajnos nem sikerült egy rendes párkapcsolatot kialakítanom és amikor megismertem őt, tudtam, hogy nincs már mire várnom, vagy maradok és magányos leszek továbbra is, vagy idejövök és a párkapcsolatomra, a családalapításra fókuszálok. Ennek is megvannak a nehézségei, nekem ez az első hosszú (fél évnél tartósabb) kapcsolatom, ráadásul mindketten most élünk együtt valakivel először. De nem ez a probléma, hiszen ezért jöttem ide, idomulni kell, szokni, kompromisszumot kötni, összecsiszolódni. A járulékos dolgokkal, mondhatni a körülményekkel van probléma. A várossal, amit nem szeretek. Igyekszem, komolyan. Itt a jó idő, megyek, nézelődöm, nem szeretem jobban. A munkahelyemmel. Nem emiatt jöttem ide, a karrieremben objektíven visszalépésnek számít, bár el kell ismernem, hogy tanultam itt is sok mindent. A munkatársaimmal. Említettem az emberekkel kapcsolatos negatív tapasztalataimat, nos... Márpedig az ember a munkahelyén tölti az ideje nagy részét. Sajnos a párom is olyan munkarendben dolgozik, hogy hosszasan nincs itt. És olyankor nagyon magányos vagyok. Hiányzik a családom, hiányoznak a barátaim. És mivel gyakorlatilag nincs ellenpont, ezek az emberek tartanak tükröt nekem. Torz tükröt. Nagyon nehéz volt számomra a tavalyi év második fele. Hagytam, hogy a torz tükörben látott kép elbizonytalanítson. Hagytam hogy a munkahelyi légkör rátelepedjen a magánéletemre. Szarvas hiba. Év eleje óta igyekszem összeszedni magam, emlékezni arra, hogy ki vagyok, hogy azok az emberek, akikkel kénytelen vagyok együtt dolgozni, a valódi életben semmit nem jelentenek számomra, senkik nekem, így a véleményük sem számít, és az, ahogy a munkahelyen érzem magam, nem határozhatja meg azt, ahogy magánemberként érzem magam. Nem könnyű. Fenéket, rohadt nehéz! Folyamatos erőfeszítést kíván. tudatosítást, mantrákat. Soha nem voltam még ilyen helyzetben. Mindig könnyen beilleszkedtem. általában szeretnek az emberek. Az a baj, hogy az egyik - általam legfontosabbnak tartott - kvalitásom, az, hogy őszinte, egyenes ember vagyok, itt egyáltalán nem működik és csak hátárnyomra válik. Sunyi, gonosz, intrikus, képmutató, csaló emberek között én vagyok a kakukktojás. Szerintük én vagyok a rossz. Kifordult egy világ ez, amelyben jelenleg élni kényszerülök. Egy borzasztó város, amit az itteniek szeretnek. Egy munkahely, ami a munkatársaim szerint jó. A munkatársaim, akik szerint ők jó emberek és követendő viselkedésminták. Én meg csak állok és nézek, remélve, hogy egyszer csak magukhoz térnek, körülnéznek és rájönnek, hogy tévedésben vannak. Mindvégig nekem volt igazam és a világ visszabillen a rendes kerékvágásba. Olyan ez, mint egy torz párhuzamos univerzum, ami nagyon hasonlít az igazira, de mégsem olyan, csak egy rossz tréfa. </div>
<div style="text-align: justify;">
Sokszor vagyok dühös. Nagyon dühös. Érzem, ahogy vibrál bennem és ki akar törni. És én hagyni akarom. De nem lehet. Nem tudnám irányítani. Szabadjára szeretném engedni és gyönyörködve nézni a pusztítást, amit véghezvisz. De nem lehet. Ezért aztán tele vagyok frusztrációval, ingerült vagyok és irritábilis, szomorú és kétségbeesett. Vannak jobb napok és rosszabbak, előjelek nélkül váltják egymást. Néha úgy érzem, mintha csak hánykolódnék az életem tengerén, akár egy darab fa. Kb. annyi befolyással az eseményekre és a körülményekre, mint a fadarab a háborgó óceánra. Egy olyan control freak-nek, mint én, ez a személyes pokla. </div>
<div style="text-align: justify;">
Bah, ebben élek. </div>
<div style="text-align: justify;">
Ennek megfelelően sok olyan zenét hallgatok, ami csökkenti a frusztrációmat, pl. Biffy Clyro-t, a kedvencem a Howl. Hallgassátok!</div>
<div style="text-align: justify;">
Olvastam egy jó könyvet: All the bright places Jennifer Niven-től. Az első könyv, amit angol nyelven olvastam ki. Eddig soha nem tudtam túltenni magam az idézőjeles párbeszédeken, Most nem érdekelt. Egyébként meglepően könnyen elolvastam. Magyarul is van, olvassátok!</div>
kisfeketemadarhttp://www.blogger.com/profile/03591344113060834697noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8814604580948545388.post-83410726424433852122017-01-29T01:53:00.001-08:002017-01-29T01:58:04.410-08:00Új év, új élet<div style="text-align: center;">
Sokan írták, hogy 2016 rossz év volt. </div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Először én is bólogattam, hogy igen, nekem is mennyire rosszul sikerült, végre vége. Aztán az év végén az ünnepek alatt két hétig szabadságon voltam. Egy hetet otthon töltöttem a szüleimnél, egy hetet pedig itthon, a vőlegényemmel. És valahogy megvilágosodtam. Nem tudom miért pont akkor, de megtörtént. Egy ideje már éreztem, hogy elegem van a sok negatív érzelemből. Eddig eljutottam gondolatban, de nem tovább. Hogy mit tehetnék, az csak a szabadságom ideje alatt kristályosodott ki bennem. Mégpedig a következő gondolatokkal együtt. </div>
<div style="text-align: justify;">
Az, hogy a munkahelyemen olyan emberek vesznek körül, akik nem szeretnek (arra is rájöttem, hogy valójában nem csak engem, gyakorlatilag egymást sem, nem vagyok valami különleges kivétel), szokatlan helyzet számomra. De korántsem példa nélküli. Szerencsém van, hogy eddig csupa olyan helyen dolgoztam, ahol könnyen beilleszkedtem és a társaság többsége megkedvelt (nem ringatom magam abba az illúzióba, hogy mindig mindenki szeretett). Most ez egy új helyzet, amit - és itt a sorsdöntő gondolat - bizony nem kezeltem valami jól. </div>
<div style="text-align: justify;">
Mondjuk, mindig is azt gondoltam, hogy nem vagyok túl jó a váratlan problémák megoldásában, úgyhogy általában minden lehetséges (általában rossz és még rosszabb) szituációra számítani próbálok (mások ezért gondolják, hogy pesszimista vagyok, mert túl sokat foglalkozom a lehetséges rossz verziókkal). Tehát itt volt egy olyan problémás helyzet, amire nem voltam felkészülve, mert még sosem volt rá példa, hogy gondom legyen a beilleszkedéssel és mindig szeretetreméltó személyiségnek tartottam magamat. Itt bele is akadok a következő fontos gondolatba, miszerint még mindig annak tartom magam. </div>
<div style="text-align: justify;">
Az, hogy az első reakcióm a munkatársaim hirtelen bekövetkezett rosszindulatú viselkedésére nem volt megfelelő, azt hiszem elfogadható. Hiszen az ember egy váratlan szituációban nem tud mindig a legmegfelelőbben vagy akár csak átgondoltan cselekedni. Hiszen ember vagyok, vannak érzéseim, amiket bizony megbántottak, mégpedig alaposan. </div>
<div style="text-align: justify;">
Viszont ami ezután következett, hogy jó hét hónapig hagytam, hogy ez rányomja a bélyegét az életemre, mind a munkahelyen, mind itthon (!!!), az bizony rajtam múlt. Mert az, hogy a munkatársaim, mint kiderült, olyanok, amilyenek, az egy sajnálatos tény. Adott faktor. Azonban az, hogy én hogy állok hozzá mindehhez, csak rajtam múlik. Sajnos súlyos fokú megfelelési kényszerem van mindenkivel (!) szemben, ami egyáltalán nem egészséges és nem könnyítette meg, hogy túl legyek ezen a helyzeten. Hiszen úgy éreztem én nem adtam okot arra, hogy ne szeressenek, megtettem mindent, amit tudtam, hogy beilleszkedjek, hogyan jutott hát idáig ez az egész? Mit rontottam el? </div>
<div style="text-align: justify;">
Most már tudom: semmit. Mert én még mindig ugyanaz a szeretetreméltó ember vagyok, akinek tartom magam és akinek szerencsére a kedvesem, a családom és a barátaim is tartanak. Viszont hagytam, hogy a reakcióimat az utóbbi időben a sértettségem és a dühöm irányítsa és így pontosan olyan ember módjára viselkedtem, amilyenként a munkatársaim bántak velem. Erre kellett rájönnöm. Valamint arra, amit egyébként többen is próbáltak már eljuttatni az agyamig korábban, de valamiért nem sikerült: a munkahelyem csak a munkahelyem, ahol olyan munkát végzek, amit tulajdonképpen szeretek, a munkatársaim idegenek, akikkel nem kell barátságban lennem, akiket rossz embernek tartok, így hát mégis mit számít a véleményük. Munka után kezdődik az élet, mikor hazamegyek, azokhoz akik jól ismernek és bizony, szeretnek. Úgyhogy ezek az új irányelveim a 2017-es évre és remélhetőleg az egész életemre is:</div>
<div style="text-align: justify;">
Alapvetően megpróbálok bízni abban, hogy minden rendben lesz. Észben tartom, hogy szeretetreméltó ember vagyok. Minden reggel elhatározom, hogy aznap olyan emberként fogok viselkedni, amilyennek én tartom magamat és nem olyanként, amilyennek mások tartanak engem. </div>
Valamint tudatosítom magamban, hogy remek nap lesz és a napom valójában csak munkaidő után kezdődik.<br />
<div style="text-align: justify;">
Az, hogy az elmúlt hetekben ez a pár egyszerű gondolat mennyi pozitív változást hozott az életembe, teljesen hihetetlen. Ahogy az is, hogy mennyi időt pocsékoltam gyűlölködésre, haragra és elégedetlenkedésre tavaly. Mindezt olyan emberek miatt, akiknek semmi súlya az életemben. </div>
Holott, mikor a párommal visszatekintettünk az elmúlt évre, rengeteg szép élményt tudtunk felidézni :)<br />
<div style="text-align: justify;">
Idén tavasszal összeházasodunk. Ez életem egyik legszebb és legfontosabb élménye lesz. Amióta túl vagyok ezeken a negatív érzelmeken, végre úgy tudom várni, olyan izgalommal, ahogy az esemény és a vőlegényem megérdemli. Végre örömömet lelem a készülődésben. Végre örömömet lelem a magánéletemben, ahelyett, hogy a kedvesemmel töltött időben is csak puffognék a munkahelyi történéseken. </div>
<div style="text-align: justify;">
És valahogy az egyéb dolgaimon sem stresszelek annyit. Szívből szeretnék kisbabát. Ideje. Harmadik hónapja próbálkozunk, de tudatosabban valójában csak ebben a hónapban kezdtünk hozzá. Babaprojekt on. Ezek a fontos dolgok. </div>
<div style="text-align: justify;">
Mert csak azt sikerült elfelejtenem, hogy nem a munka miatt költöztem ide, hanem azért, hogy családot alapítsak és ez szerencsére a legjobb úton halad.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
Úgyhogy 2017 egy remek év lesz, ha rajtam múlik. És én bizony mindent meg fogok tenni, amit csak tudok, hogy így legyen. </div>
kisfeketemadarhttp://www.blogger.com/profile/03591344113060834697noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8814604580948545388.post-34223254960464328482016-07-17T07:30:00.000-07:002016-07-17T07:30:12.495-07:00In the heart of the sea<div style="text-align: justify;">
Sokszor kérdezem magamtól amikor egy film vagy egy könyv nagyon elgondolkodtat, valahogy különösen mélyen megérint, holott nem vártam volna vagy nem is áll közel hozzám a téma, hogy vajon csak a megfelelő időben talált meg. Vajon ha egy könyvet vagy filmet egyszer már nem sikerült elolvasnom vagy megnéznem, akkor érdemes lenne újra megpróbálnom évekkel később? Azt hiszem igen. </div>
<div style="text-align: justify;">
A bejegyzés címadója egy film, amit ma délelőtt néztem meg. Azért, mert valamikor egyszer letöltöttem. Ahogy elindítottam, arra sem emlékeztem miről fog szólni. Sok műben utalnak a Moby Dickre, de sosem sikerült felkelteniük az érdeklődésemet. Ez a lassú folyású, nem túl kiemelkedő mozi valahogy mégis sikerrel járt. Magam sem tudom, miért. Chris Hemsworth-t persze szeretem, magas, szőke, jóképű, huncut, mi kell még. Az ember lánya kb. bármiben elnézné egy-két óráig, már csak a látvány kedvéért. Cillian Murphy-t is szeretem, őt nem annyira - az egyébként nem rossz - külsejéért, hanem egyszerűen csak jól játszik. Ahogyan most is. És végre nem gonosz karaktert. Azt hiszem, ami igazán tetszett, amiért ez az átlagosnak mondható mozifilm valahogy megszólított ma, az egy egyszerű üzenet: vannak, akik súlyos dolgokon mennek keresztül az életben maradásért, olyan dolgokat tesznek, amikkel aztán együtt kell élniük, olyasmiket, amiket nem felejthetnek el soha többé, mégsem adják fel. Amikor választhatnak, nem mondanak nemet, küzdenek. Mi, akik legtöbben tudatában sem vagyunk annak, mekkora ajándék az élet, elherdáljuk a napokat. Észre sem vesszük, hogyan repülnek el az évek anélkül, hogy hálát adnánk azért, hogy itt lehetünk. </div>
<div style="text-align: justify;">
Az élet vajon alanyi jogunk? Furán hangzik, tudom. De nem kellene meghálálnunk valahogy? Jobban tisztelni a lehetőséget, amit kaptunk? </div>
<div style="text-align: justify;">
Néha kinézek az ablakon és arra gondolok, rohadó, mocsok világban élünk, ahol az értékek nem fontosak többé. A becsület, az őszinteség, a tisztelet, a felelősség olyasmik, amik manapság nem követelmények, hanem csak hátráltatják az embert ebben a világban. Mostanában sokat gondolok erre. De akkor sem vagyok hajlandó lesüllyedni odáig, ameddig kellene ahhoz, hogy érvényesülni tudjak. Nem leszek politikus. Nem fogok hazudni, másra kenni dolgokat, elgáncsolni másokat. Tudom, hogy azért nehéz nekem, mert félnek tőlem. Mert erő, tartás és bátorság kell ahhoz, hogy a mai világban ezek mellett az értékek mellett tartsunk ki. És ez megijeszti a gyávákat és a gyengéket. Ezért aztán ott igyekszenek elbuktatni, ahol csak tudnak. Ez a világ nem nekem való. De amikor a film végeztével lementem sétálni, a levegő, a föld és a fák a három napja tartó esőtől voltak nedvesek, a zöld minden árnyalata vett körül és a levegő tiszta, langyos és friss volt, ahogy néhány gyerkőcöt láttam önfeledten játszani, arra gondoltam, mégis gyönyörű ez a világ. </div>
kisfeketemadarhttp://www.blogger.com/profile/03591344113060834697noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8814604580948545388.post-90292384998562955912016-06-10T11:54:00.000-07:002016-06-10T11:54:34.497-07:00Ma este megittam egy üveg bort. Ítéljetek csak el. Az élet nem könnyű. Vágyunk valamire, de cserébe le kell mondanunk valamiről, amiről nem is gondoltuk, hogy hiányozni fog. Az élet bazi bonyolult. A család fontos és állandó. De törődjetek a barátaitokkal. Ők tényleg az ember választott családja. Amikor szükség van rájuk, mindig ott vannak. kisfeketemadarhttp://www.blogger.com/profile/03591344113060834697noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8814604580948545388.post-71283787725552866982016-06-10T10:27:00.002-07:002016-06-10T10:27:43.452-07:00<div class="MsoNormal" style="text-align: justify;">
<span style="background: white; font-family: Verdana, sans-serif; font-size: 9pt; line-height: 115%;">Csodás nyáreleji esték.
Odakint bársonyfekete égbolt, balzsamos meleg, vihar előtti csend. A vacsorához
kinyitott üveg bor rég elfogyott, a sötétben beszélgettünk a lakótársammal volt
szerelmekről, jelen fájdalmakról. Aztán egyedül maradtam. Kínlódtam. A
felidézett vágy pumpált bennem. Hiába a heti 3 edzés és a bringázás, a
feszültség nem múlik el maradéktalanul. Elfeküdtem a kanapén, a kezem a
bugyimba siklott, újonnan feszesedő testemet simogattam. Az ilyen esték szexre
valók. Az ilyen édes, nyári éjszakák. Hiába próbáltam egyedül kielégülni,
hasztalan maradt, akárcsak az edzés. Rá vágytam, aki messze van. És rájuk, akik
valaha voltak. Akik mellett feküdtem, akikkel eggyé váltam, akiknek a testét
ismertem. Rá, akinek először adtam oda magam, aki úgy érezte a rezdüléseimet,
hangulataimat, ahogy azóta senki más. Egy hasonlóan bársonyos-sötét, pattanásig
feszülő éjszakán a fekete, csillagokkal pettyezett égbolt alatt lettem az övé,
az autó bepárásodott, izzadságcseppek hullottak a homlokáról a mellemre, soha
olyan tökéletes éjszakát. Hol vagy? Miért vagy olyan messze? Miért nem vagy
itt? Itt, ahol a helyed volna, itt, bennem. Akkor helyére kerülne minden és a
világegyetem egyensúlya helyreállna.</span><o:p></o:p></div>
kisfeketemadarhttp://www.blogger.com/profile/03591344113060834697noreply@blogger.com0