In the heart of the sea

Sokszor kérdezem magamtól amikor egy film vagy egy könyv nagyon elgondolkodtat, valahogy különösen mélyen megérint, holott nem vártam volna vagy nem is áll közel hozzám a téma, hogy vajon csak a megfelelő időben talált meg. Vajon ha egy könyvet vagy filmet egyszer már nem sikerült elolvasnom vagy megnéznem, akkor érdemes lenne újra megpróbálnom évekkel később? Azt hiszem igen. 

A bejegyzés címadója egy film, amit ma délelőtt néztem meg. Azért, mert valamikor egyszer letöltöttem. Ahogy elindítottam, arra sem emlékeztem miről fog szólni. Sok műben utalnak a Moby Dickre, de sosem sikerült felkelteniük az érdeklődésemet. Ez a lassú folyású, nem túl kiemelkedő mozi valahogy mégis sikerrel járt. Magam sem tudom, miért. Chris Hemsworth-t persze szeretem, magas, szőke, jóképű, huncut, mi kell még. Az ember lánya kb. bármiben elnézné egy-két óráig, már csak a látvány kedvéért. Cillian Murphy-t is szeretem, őt nem annyira - az egyébként nem rossz - külsejéért, hanem egyszerűen csak jól játszik. Ahogyan most is. És végre nem gonosz karaktert. Azt hiszem, ami igazán tetszett, amiért ez az átlagosnak mondható mozifilm valahogy megszólított ma, az egy egyszerű üzenet: vannak, akik súlyos dolgokon mennek keresztül az életben maradásért, olyan dolgokat tesznek, amikkel aztán együtt kell élniük, olyasmiket, amiket nem felejthetnek el soha többé, mégsem adják fel. Amikor választhatnak, nem mondanak nemet, küzdenek. Mi, akik legtöbben tudatában sem vagyunk annak, mekkora ajándék az élet, elherdáljuk a napokat. Észre sem vesszük, hogyan repülnek el az évek anélkül, hogy hálát adnánk azért, hogy itt lehetünk. 

Az élet vajon alanyi jogunk? Furán hangzik, tudom. De nem kellene meghálálnunk valahogy? Jobban tisztelni a lehetőséget, amit kaptunk? 

Néha kinézek az ablakon és arra gondolok, rohadó, mocsok világban élünk, ahol az értékek nem fontosak többé. A becsület, az őszinteség, a tisztelet, a felelősség olyasmik, amik manapság nem követelmények, hanem csak hátráltatják az embert ebben a világban. Mostanában sokat gondolok erre. De akkor sem vagyok hajlandó lesüllyedni odáig, ameddig kellene ahhoz, hogy érvényesülni tudjak. Nem leszek politikus. Nem fogok hazudni, másra kenni dolgokat, elgáncsolni másokat. Tudom, hogy azért nehéz nekem, mert félnek tőlem. Mert erő, tartás és bátorság kell ahhoz, hogy a mai világban ezek mellett az értékek mellett tartsunk ki. És ez megijeszti a gyávákat és a gyengéket. Ezért aztán ott igyekszenek elbuktatni, ahol csak tudnak. Ez a világ nem nekem való. De amikor a film végeztével lementem sétálni, a levegő, a föld és a fák a három napja tartó esőtől voltak nedvesek, a zöld minden árnyalata vett körül és a levegő tiszta, langyos és friss volt, ahogy néhány gyerkőcöt láttam önfeledten játszani, arra gondoltam, mégis gyönyörű ez a világ. 

Ma este megittam egy üveg bort. Ítéljetek csak el. Az élet nem könnyű. Vágyunk valamire, de cserébe le kell mondanunk valamiről, amiről nem is gondoltuk, hogy hiányozni fog. Az élet bazi bonyolult. A család fontos és állandó. De törődjetek a barátaitokkal. Ők tényleg az ember választott családja. Amikor szükség van rájuk, mindig ott vannak.

Csodás nyáreleji esték. Odakint bársonyfekete égbolt, balzsamos meleg, vihar előtti csend. A vacsorához kinyitott üveg bor rég elfogyott, a sötétben beszélgettünk a lakótársammal volt szerelmekről, jelen fájdalmakról. Aztán egyedül maradtam. Kínlódtam. A felidézett vágy pumpált bennem. Hiába a heti 3 edzés és a bringázás, a feszültség nem múlik el maradéktalanul. Elfeküdtem a kanapén, a kezem a bugyimba siklott, újonnan feszesedő testemet simogattam. Az ilyen esték szexre valók. Az ilyen édes, nyári éjszakák. Hiába próbáltam egyedül kielégülni, hasztalan maradt, akárcsak az edzés. Rá vágytam, aki messze van. És rájuk, akik valaha voltak. Akik mellett feküdtem, akikkel eggyé váltam, akiknek a testét ismertem. Rá, akinek először adtam oda magam, aki úgy érezte a rezdüléseimet, hangulataimat, ahogy azóta senki más. Egy hasonlóan bársonyos-sötét, pattanásig feszülő éjszakán a fekete, csillagokkal pettyezett égbolt alatt lettem az övé, az autó bepárásodott, izzadságcseppek hullottak a homlokáról a mellemre, soha olyan tökéletes éjszakát. Hol vagy? Miért vagy olyan messze? Miért nem vagy itt? Itt, ahol a helyed volna, itt, bennem. Akkor helyére kerülne minden és a világegyetem egyensúlya helyreállna.

Az olyan napok egyike volt, amikor fejfájással ébredt. Először a feje tetején, éppen csak hogy bal oldalon érezte a lüktetést, mintha egy verőér pulzálna fájdalmasan, aztán, ahogy teltek a percek a fájdalom szépen a bal szeme mögé fókuszált. Nem volt ebben semmi meglepő, ismerős fájdalom volt. Akkor lepődött csak meg, amikor az órára tévedt a tekintete: közel tíz órát mutatott. Habár szombat reggel volt, ez akkor is szokatlannak számított, ritkán aludt fél kilencnél tovább. Ráadásul előző este már tízkor lefeküdt. Tizenkét óra alvás, valóban kimerítik a munkahelyi történések. Kibotorkált a konyhába, lefőzte a reggeli kávéját, majd a bögrével a kezében az ablakhoz ment. Odakint csendesen szakadt az eső. Olyan eső volt, mikor az esőcseppek nehéz függönyként zúdulnak merőlegesen a földre a szélcsendes időben. Szélesre tárta az ablakot, hogy hallja az eső hangját, nagyon szerette, igen megnyugtatónak találta ezt a hangot. Az eső dallamos kopogásába tavaszi madárdal vegyült. Felsóhajtott, így engedve ki magából a lappangó feszültséget. Csodálatos délelőtt volt. 

A kanapéra kuporodott a kávéval és a könyvével. Az órákat olvasta. Nemrég kezdett csak bele és eddig nem ragadta magával a könyv. Eddig. Ma reggel, alig kezdett el olvasni, már nem is látta a betűket, a jelenetek magukba szippantották, a szeme előtt zajlottak a történések, minden helyzet, minden érzés a sajátja volt, fontos gondolatok visszhangzottak benne, amelyeket sajátjaiként ismert fel. Nehezére esett letenni a könyvet, kiszakadni abból a világból, abból az állapotból, hogy készülődni kezdjen. Be kellett vásárolnia, a következő két nap ünnep, minden zárva lesz. Fogmosás közben azon tűnődött, hogy nem is igazán lepi meg, mennyire jó a könyv, hiszen Az otthon a világ végén is nagy élmény volt számára anno. Azt filmen is látta, de Az órák filmváltozata annak idején nem hozta lázba, talán mert annak ellenére, hogy Meryl Streep és Julianne Moore nagy kedvencei, a harmadik főszereplő színésznőt, Nicole Kidmant nem állhatta, különösen amióta felismerhetetlenre plasztikáztatta az arcát. Egy színésznő mimika nélkül, hogy gondolhatta?! A másik két színésznő ráadásul szinte ironikus kontrasztként csodálatos példája volt a kortalan szépségnek és lehengerlő tehetségnek. 

Először a távolabbi hipermarketbe akart menni, odafelé gyalog, vissza majd busszal, azonban hamarosan megváltoztatta a tervet, mert már az első métereken észrevette, hogy az eső egyre vadabbul zuhog. Csak néhány alapvető dologra van szüksége, jobb lesz, ha csak a közeli ABC-be megy. Hazafelé próbálta a csomagokat az esernyő védelmében tartani, de hamar rájött, hogy lehetetlen. Maga is meglepődött, hogy nem dühíti fel a dolog. Az eső vadul verte az ernyőt, de az erős és kitartó csapadék ellenére nagyon kellemes, enyhe idő volt. Hirtelen elfogta a vágy, hogy kiálljon az esőbe, hagyja, hogy teljesen eláztassa, hogy a bőrén érezze a nedvességet, elázzon a haja, máskor úgy óvott frizurája, csorogjanak az arcán a patakocskák, akár a könnyek. Szinte érezte, milyen lenne csurom vizesen állni, arccal az égnek, lehunyt szemekkel, itt az üres járda közepén, az utat szegélyező fák között. Persze győzött a józan ész, de azért elmosolyodott a gondolatra, majd megszaporázta a lépteit az utolsó métereken.  

I am who I wanna be (when I'm with you)

Nos, én nem. Én nem tudom ki vagyok olyankor. Vagy inkább azt nem tudom, valóban arra vágyom-e amerre ez tart. Valóban arra vágyom, hogy ebben a városban éljek, ezzel a pasival, belátható időn belül hozzámenjek és gyerekeket szüljek neki? Csak vele van a gond, a személyében nem vagyok biztos vagy alapvetően velem van a gond és abban sem vagyok biztos, hogy erre vágyom-e egyáltalán, vele vagy bárki mással? Mivel az életem arról szól, hogy mindig velem van a gond - legalábbis a fejemben egy hang folyamatosan ezt mondja - most is erre hajlok. Valójában halvány gőzöm sincs, mit akarok. Mindent akarok. De mindent nem lehet. Ez az a kurva nagy hazugság, amivel etettek minket: hogy mindent megkaphatunk, elérhetünk, minden a miénk lehet, amire csak vágyunk. Ja, csak győzd eldönteni, mire vágysz éppen, majd egy idő után azt, hogy az, amire most vágysz, vajon öt év múlva is az lesz-e vagy akkor már valami teljesen másra vágysz, amit azért nem érhetsz el, mert korábban valami teljesen másra vágytál. Mert ez a való élet és egyes dolgok igenis kizárják egymást. Basszus, egyik nap arra vágyom, hogy családom legyen, babára vágyom, házra, házasságra, ennek minden következményével a következő negyven évben. Másnap viszont kiver a víz a gondolatra, hogy megállapodjak, hogy mostantól ne a magam ura legyek, hogy ne tehessem, amit akarok, hogy ebben a rühes városban öregedjek meg, hogy ennyi legyen az életem. Hogy egy élet növekedjen a testemben. Az egyik nap hálás vagyok, hogy végre itt tartok, hogy megtaláltam őt. A másik nap visszavágyom a régi életembe, amit olyan nagyon siettem magam mögött tudni. Hirtelen már a szépre emlékszem. Az utazásokra a barátnőimmel, a szabadságra, az izgalomra. A magány emléke ilyenkor elhalványul. Vágyom arra, hogy megint felpattanjak egy buszra, egy repülőre, mindegy, csak valahol máshol legyek, ahol tombolhatok és magam mögött hagyhatom az életemet. Mindig ez volt a lényeg azt hiszem. Mindig magam mögött akartam hagyni az életemet. Mindent. Kötöttségek nélkül a pillanatnak élni. Az a fura, hogy most egy egészen más jellegű életből vágyom elszabadulni. Csak az én készülékemben lehet a hiba. Mi az, ami elől ennyire el akarok menekülni? Annyira, hogy inkább bezárkózom. A pasim a barátaival vacsizik és utána elmennek valahová, de én nem mentem. Nem akarok menni. Tobzódom inkább az elégedetlenségben, a boldogtalanságban, egyedül, bezárkózva a lakásba. Miért nem tudom őt társammá tenni ebben az egészben? Miért nem tudok vele úgy elszabadulni, mint a barátaimmal? Jó, ezeknek az elszabadulásoknak mindig része volt a flört, valakivel, egy idegennel, egy ismerőssel, mindegy. Nyilván az ő léte ezt kizárja. És ez hiányzik. Az izgalom. Az újdonság, az ismeretlen. Miért nem tudunk elszabadulni és minden helyen megújulni, ő meg én? Ez lenne a nagy kérdés, amit mindenki, aki egy párkapcsolatban próbál élni, feltesz? Miért nem tudunk egymás flörtje, újdonsága lenni? Miért nem lehetünk teljesen őszinték? Könnyű egy ismeretlent szeretni. Lángolni érte. Hiszen alig ismerjük és amit nem tudunk, hozzáképzeljük. Elképzeljük, hogyan reagálna erre vagy arra, de valójában lövésünk sincs. Könnyű egy elképzelt embert szeretni. Egész életemben ezt csináltam. Hányszor vágytam egy rendes fickóra, egy rendes kapcsolatra a sok mittudoménmileszebből-gőzömsincsmitérez helyett. Most itt van egy hús-vér pasi és lehet, hogy el fogom baszni. Mert hiányzik egy elképzelt világ egy elképzelt ember egy elképzelt érzés. 

Herpesz

A pasim csütörtök este visszament dolgozni. Én pedig örültem. Örültem, hogy végre egy kicsit egyedül leszek, filmeket és sorozatokat nézhetek (angolul is!) és olvashatok. Azt ehetek, amit akarok és ha nem akarok, nem kell főznöm. Savanyú káposztára vágytam és a boltban pont akciós volt, úgyhogy pénteken már zsíros kenyeret vacsiztam hagymával és savanyú káposztával. Nagyon jól esett. Aztán szombat reggelre kijött a herpesz a számon. Az alsó ajkam közepén, ahogy az utóbbi időben mindig. Egész kicsiben kezdi, de hiába kenegetem, egyre csak nő, a hólyagok sokasodnak és a vége egy hatalmas és undorító seb a számon. Két hétig legalább. Utálom. De a legfurcsább az egészben, hogy amikor megláttam, rögtön arra gondoltam: Nesze neked, mohó voltál, itt a büntetés. Az ajakherpeszt büntetésként élem meg. Mintha az, hogy ettem egy jót és különösen jól esett, bűn lenne. Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen mindig ezt csinálom. Ha bármilyen betegség vagy tünet jelentkezik nálam, az számomra mindig valaminek a következménye. Nem csak egy egyszerű betegség, amin mindenki áteshet vagy egy olyan tünet, ami bárkinél jelentkezhet csak úgy. Nem, az én esetemben mindennek oka van. És általában az az oka, hogy valamit nem úgy csináltam, ahogy kellett volna. Nem úgy viselkedtem, ahogy kellett volna. Mert én nem hibázhatok. Én nem lehetek gyarló. Tőlem távol kell állnia a mohóságnak, az akaratgyengeségnek és általában a kontrollvesztés bármely formájának. Nekem mindig a lehető legjobbnak kell lennem. De hiszen tudnék ennél jobb is lenni. Sőt, annak kellene lennem. De én nem vagyok. Nem teszek meg mindent. Komolyan azt hiszem, megúszhatom büntetés nélkül? Bumm, nesze itt egy herpesz.

Nem lehet könnyű az én világomban, ugye? 

Csak azt szeretném tudni, hogyan változtathatnék ezen a hozzáálláson. 

Azt hiszem egész mélyen gyökerezik ez bennem, hiszen kisgyerek koromtól mindig ezt hallottam. "Tudsz te ennél jobbat is. Többre vagy képes." Ami persze bizonyos szempontból jó volt, mert valóban képes voltam rá. És mivel alapvetően hajlamos vagyok a lustaságra, ha a szüleim nem noszogatnak, ki tudja, hol lennék most. De azt hiszem innen ered ez az egész. És nem tudom, hogyan nézhetnék máshogy a világra. Hogyan fogadhatnám el, hogy szabad lazítanom és szabad hibáznom, sőt, betegnek és tökéletlennek lennem is szabad, ahogy mindenki másnak is. Persze, tudom, hogy senki sem tökéletes. A tökéletest leginkább megközelítő állapot az, amikor tudod, hogy mindent megtettél és akkor nyugodtan hátradőlhetsz, mert ami módodban állt, azt teljesítetted és a többi már nem rajtad múlik. Nos, való igaz, hogy mostanában nem teszek meg mindent. Semmiért. Sem a munkában, sem a testedzésben, sem a szabadidőmben. De muszáj mindig mindent megtennem? Tényleg baj, ha néha lazítok és nem foglalkozom ezekkel a dolgokkal? Ha alább adom egy időre? Mindenki mindig belead apait-anyait mindenbe? Bűnös vagyok, ha nem így teszek és büntetést érdemlek?