2018. március 19., hétfő

Nem tudom elmondani, mennyire...

Nagyon rossz passzban vagyok.
Csapdában érzem magam. 
Két és fél éve váltottam munkahelyet és várost, hogy a barátommal éljek, aki azóta már a férjem. Szeretem őt. Ez rendben is van. De rajta kívül iszonyúan elégedetlen vagyok az életemmel és igen boldogtalan és frusztrált, valamint ingerlékeny vagyok emiatt. 
Persze a legnagyobb baj az, hogy ki nem állhatom a munkahelyemet. A főnökömet, a munkatársnőimet. Olyasmit kell csinálnom, ami az előző helyen elképzelhetetlen lenne az én pozíciómban, soha fel sem merült volna, mikor idekerültem, megállapodtunk, hogy ez így is marad, ehhez képest a főnököm már második alkalommal kényszerít erre. Kényszerít. Na, igen, sokan mondják, hogy azt nem lehet, meg ugyan mit csinálna, ha nemet mondanál. Nos, próbáltam, szarrá szivattak. Úgyhogy ezzel már nem próbálkozom. Amióta itt vagyok, megtanultam, hogy sok szar ember kis helyen is elfér, hogy vannak, akik egyszerűen eldöntik, hogy nem kedvelnek és ehhez tartják magukat, anélkül hogy okot adtál volna rá. Hogy van, hogy a főnök ugrál úgy, ahogy a beosztottak fütyülnek. Amióta itt vagyok, megtörték a lelkem, elvesztettem önmagam, utóbbiból már felálltam  valamennyire, legalábbis néha már magamra ismerek (oké, most már inkább gyakran). De a lelkem törött maradt. A férjem válasza a munkahelyi helyzetemre az volt, hogy teherbe esek és akkor itthon maradhatok a gyerekkel és kitalálhatom mihez kezdjek. Megpróbáltam. Teherbe estem, elveszítettem. A terhesség, mint kiderült ráadásul egy olyan állapot volt, amit bár nagyon vártam, iszonyatosan rosszul éltem meg. Rettegtem. Rettegtem attól, hogy valami, bármi gallyra megy. Aztán vége lett és én megkönnyebbültem. Ugyanakkor persze hatalmas veszteség és nagyon fáj. Ugyanakkor félek szembenézni azzal, miért éltem meg úgy, ahogy, ráadásul ezzel kezdeni kellene valamit, mielőtt újra teherbe esnék. Az idő pedig telik. 35 éves vagyok. Már nem várhatok a terhességgel. Már nem tehetem félre a dolgot. 
A munkám nem tesz boldoggá. Sokat gondolkodom ezen. Nyilván számít, hogy ki nem állhatom az embereket a melóhelyen, hogy nem tudok ide beilleszkedni és nem is akarok, mert ahhoz olyan szarrá kellene válnom, mint ők. A régi munkahelyemen ugyan remek emberek vettek körül (kevés kivételtől eltekintve), sokukat most is a barátomnak tartom, de ott sem szerettem dolgozni, mégpedig azért, mert kurva sok volt a munka. Itt kora délután végzek. Sok a szabadidőm, de semmihez nincs kedvem, mert leszív a közeg. Ráadásul, ha lenne is kedvem csinálni valamit, nincs kivel, mert nincsenek barátaim. Pedig én az a típusú ember vagyok, aki könnyen épít kapcsolatokat, de itt valahogy minden próbálkozásom kudarcba fullad. Nem vevők rám. Nos, én társasági ember vagyok, a hangulatomon nem segít, hogy nincs kihez szólnom. 
A város. A város mocskos, ócska, mintha húsz évet utaztam volna vissza az időben és rengeteg a cigány. Én nem voltam rasszista, amíg ide nem kerültem. Most is csak a cigányokkal szemben. Tapasztalati okokból. A levegő borzalmas, iszonyú. És ha ezektől el is tekintenék, akkor visszakanyarodhatunk ahhoz, hogy oké, fedezd fel a várost - mindig egyedül.
Vissza a melóhoz. Gyűlölöm az egészségügyet. Egy döglött, szar rendszer kulimunkása vagyok. A megbecsülés hiányzik legjobban, nem a pénz. A betegek, a főnököm, a beosztottak, az átlag magyar  részéről. A munkám mókuskerék, futószalag. Néha örömömet lelem egy-egy kifejezetten érdekes esetben, de ennyi. A maradék idő szalagmunka. Ezért tanultam ennyit? Ezért hoztam annyi áldozatot, szenvedtem fizikailag, lelkileg és mentálisan? Kurvára nem érte meg. Bárcsak visszamehetnék. Hagynám a francba és elmennék angol szakra. Még most is elmehetnék angol szakra. Igen. A férjem nem támogatja az ötletet, de ha ezt figyelmen kívül hagyom is, amíg elvégzem, kell valami állás, amiből kifizetem a levelezőt. Ez az állás megöl, ha maradok. Erre már rájöttem. Elpusztít mindent, amit valaha szerettem magamban. Úgyhogy elkezdtem keresni a szülővárosomban, de sajnos alig van lehetőségem. Most is egy válaszra várok, de ahogy telik az idő, úgy fogyatkozik a remény. Pedig haza szeretnék menni. Bárcsak soha ne jöttem volna ide! Bárcsak tudtam volna, hogy van sokkal szarabb annál, hogy sokáig dolgozom. Bárcsak újrakezdhetném és más pályát választhatnék és bárcsak boldog lennék vele! De jelenleg csak azt szeretném, ha ez a hely a szülővárosomban igényt tartana a munkámra és hazamehetnék. A többi majd kialakulna. 

2018. március 4., vasárnap

In vino veritas

Ma este is borozok. Szeretem azt az éber bágyadtságot, amibe sodor. Szeretem az érzéseket, amik előtörnek belőlem, akkor is, ha kissé fájnak. Nosztalgikusak. Eszembe jutnak az évek, amikor ittunk és bolondok voltunk, hülyeségeket csináltunk, boldogok és boldogtalanok voltunk, éltünk. Mindig együtt, sosem egyedül. Nem maga a bor hiányzik (vagy bármely egyéb alkohol), hanem mindaz, ami ehhez kapcsolódik. Az élet. Az egyetemi éveim a legjobbak voltak. Meghosszabbítva egy pár évvel, amikor elkezdtem dolgozni, de szinte ugyanúgy éltem. Fair ezt mondani a férjemnek? Hogy a francba élhetnék megint úgy, hogy érezzem hogy élek? Hogy ne csak túléljem egyik napot a másik után ebben a posványban, amit a mindennapjaimnak nevezek. Iszom és emlékszem. Mindarra, ami megtörtént velem, abban a régi életben. Olyan izgalmas volt.