A pasim csütörtök este visszament dolgozni. Én pedig örültem. Örültem, hogy végre egy kicsit egyedül leszek, filmeket és sorozatokat nézhetek (angolul is!) és olvashatok. Azt ehetek, amit akarok és ha nem akarok, nem kell főznöm. Savanyú káposztára vágytam és a boltban pont akciós volt, úgyhogy pénteken már zsíros kenyeret vacsiztam hagymával és savanyú káposztával. Nagyon jól esett. Aztán szombat reggelre kijött a herpesz a számon. Az alsó ajkam közepén, ahogy az utóbbi időben mindig. Egész kicsiben kezdi, de hiába kenegetem, egyre csak nő, a hólyagok sokasodnak és a vége egy hatalmas és undorító seb a számon. Két hétig legalább. Utálom. De a legfurcsább az egészben, hogy amikor megláttam, rögtön arra gondoltam: Nesze neked, mohó voltál, itt a büntetés. Az ajakherpeszt büntetésként élem meg. Mintha az, hogy ettem egy jót és különösen jól esett, bűn lenne. Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen mindig ezt csinálom. Ha bármilyen betegség vagy tünet jelentkezik nálam, az számomra mindig valaminek a következménye. Nem csak egy egyszerű betegség, amin mindenki áteshet vagy egy olyan tünet, ami bárkinél jelentkezhet csak úgy. Nem, az én esetemben mindennek oka van. És általában az az oka, hogy valamit nem úgy csináltam, ahogy kellett volna. Nem úgy viselkedtem, ahogy kellett volna. Mert én nem hibázhatok. Én nem lehetek gyarló. Tőlem távol kell állnia a mohóságnak, az akaratgyengeségnek és általában a kontrollvesztés bármely formájának. Nekem mindig a lehető legjobbnak kell lennem. De hiszen tudnék ennél jobb is lenni. Sőt, annak kellene lennem. De én nem vagyok. Nem teszek meg mindent. Komolyan azt hiszem, megúszhatom büntetés nélkül? Bumm, nesze itt egy herpesz.
Nem lehet könnyű az én világomban, ugye?
Csak azt szeretném tudni, hogyan változtathatnék ezen a hozzáálláson.
Azt hiszem egész mélyen gyökerezik ez bennem, hiszen kisgyerek koromtól mindig ezt hallottam. "Tudsz te ennél jobbat is. Többre vagy képes." Ami persze bizonyos szempontból jó volt, mert valóban képes voltam rá. És mivel alapvetően hajlamos vagyok a lustaságra, ha a szüleim nem noszogatnak, ki tudja, hol lennék most. De azt hiszem innen ered ez az egész. És nem tudom, hogyan nézhetnék máshogy a világra. Hogyan fogadhatnám el, hogy szabad lazítanom és szabad hibáznom, sőt, betegnek és tökéletlennek lennem is szabad, ahogy mindenki másnak is. Persze, tudom, hogy senki sem tökéletes. A tökéletest leginkább megközelítő állapot az, amikor tudod, hogy mindent megtettél és akkor nyugodtan hátradőlhetsz, mert ami módodban állt, azt teljesítetted és a többi már nem rajtad múlik. Nos, való igaz, hogy mostanában nem teszek meg mindent. Semmiért. Sem a munkában, sem a testedzésben, sem a szabadidőmben. De muszáj mindig mindent megtennem? Tényleg baj, ha néha lazítok és nem foglalkozom ezekkel a dolgokkal? Ha alább adom egy időre? Mindenki mindig belead apait-anyait mindenbe? Bűnös vagyok, ha nem így teszek és büntetést érdemlek?
