Ez egy szép őszi nap. Csak most kezd egy kicsit kisütni a nap, a fénye bágyadt és narancsszínű, a szél fúj, ahogy fújt egész nap, hűvösen, felüdítően. Szerettem ezt a napot. Szeretnék még ilyet. 

A szobám olyan, mint egy fiatalabb lány szobája. Egy huszonéves egyetemista lány szobája. Nem olyan, mint egy harmincéves nőé. Valójában egy harmincéves nőnek már lakása kellene legyen. Már csak a személyes dolgai mennyisége is megkövetelné azt a többlet helyet, amit egy lakás nyújthat. Nem mellékesen érzelmileg is igényel már az ember ilyenkor egy saját lakást. Egy helyet, ami csak az övé, nem csak egy szoba, ahová visszahúzódhat, hanem a konyha, a fürdő és az összes többi helyiség is az övé, amikor csak akarja, soha nem kell máshoz alkalmazkodnia, minden az övé, nem kell elgondolkodnia, ha megfog egy konzervet, hogy ez akkor kié is. Menni kellene, de a vérem forr fel a gondolatra, hogy kétszer ennyit fizessek a lakhatásért. Így is, idén emelkedett a rezsi és most a lakbér is, sokalltam, amikor kiszámoltam. Aztán persze rájöttem, hogy befoghatom. Nem akarok itt maradni. Ebben a városban, ebben a melóban. Úgyhogy itt nem fogok lakást keresni. Tehát le kell lépnem. Kell egy másik meló, aztán jövő nyáron leléphetek, előbb nemigen illik itt hagyni ezt a tulajt, mindig kedves volt velem, hogy találna albérlőt év közben. Meg hát nem olyan egyszerű másik munkát keresni. Mert mihez is akarok kezdeni az életemmel? Nem vagyok biztos abban, hogy a jelenlegi szakmámban szeretnék tovább tevékenykedni. Aztán itt el is akadok. Rémlik a pánik, amiről az előző bejegyzésben írtam? 

Mindegy. Ez a nap kellemes volt, annak ellenére, hogy csak 3 órát aludtam (telihold, a szél mindenféléket csapdosott az üveghez, hangoskodó fiatalok, jeee!). Őszi napok, jöhetnétek már. 

Mindenki megházasodik. A barátaim, a barátaim barátai. Már nem csak a korombeliek, hanem az eggyel fiatalabbak is. Mind szépek, boldogok, gyönyörűek az esküvői képek. Csak nekem nincs senkim, aki szeressen, akit szerethetek. Vannak napok, amikor úgy ébredek, hogy utálom magamat, az életemet. Kinyitom a szemem és sajnálom, hogy felébredtem, vissza akarok aludni, átaludni egy, két, x napot. Csak átaludni a szenvedést, a lelki nyűgöket. Mondják, hogy előbb magadat kell szeretned, csak aztán szerethetnek mások. Ja, persze, szeretem is magamat, szerencsére már régen nem olyan a kapcsolatom a testemmel, mint tinikoromban. De azért lehetnek napok, amikor kicsit kevésbé vagyunk jóban, nem? Hiszen akiket szeretek, azokkal is vannak rosszabb napjaink és jobbak. Saját magammal miért kellene mindig tökéletesen kijönnöm? Hiszen magammal vagyok együtt folyton, csoda is lenne, ha mindig teljesen elégedett lennék és sose lenne elegem magamból. Az van. Az, ami nyáron nem szokott lenni, csak télen. Amikor nincs kedvem semmihez, nem akarok találkozni senkivel, el akarok bújni, hagyni, hogy a kedvenc sorozataim beszippantsanak a világukba és nem törődni a saját, igazi életemmel. Tudom, hogy a szakvizsga miatt is van. Nehéz leülni tanulni hétvégén, egy porcikám se kívánja. Olyan ez, mint vizsgaidőszak elején volt, eleinte minden pórusod ellenáll és bármi, még a wc-tisztítás is jobb alternatívának tűnik. Csak most nincs idő beleszokni. Pont mire belenyugodnék, belemerülnék, vége a hétvégének. Úgyhogy csak a kínlódó első napok vannak, amikor bármi elvonja a figyelmemet. És nem vidám folyton visszautasítani a barátaimat a tanulás miatt. Persze ennek is vége lesz, de ez nem nyugtat meg, sőt, totál kiakaszt, ha belegondolok, hogy október második fele mindjárt itt van, a rohadt életbe, alig van már időm és lebénít a félelem, totális shutdown, mindig ez van ilyenkor, jönne a pánik, de lezár a kapu, olyan, mint egy gát, a páni félelem kint reked, de azért hallani, ahogy neki-nekitámad a gátnak, súlyos tömege morajlik és én a gát túloldalán állok és csak létezem, mert a félelemmel együtt minden egyéb is kint rekedt, az öröm, a vidámság, a kíváncsiság, az izgatottság, csak halovány emlékei maradtak bennem az érzéseknek, mint valami olyan emlék lenyomatai, ami már eltűnt a múltban, de még fodrokat vet a felszínen, mint a tóba hulló kavics. 

My so-called life

Tegnap délután kettőre itthon voltam és megettem fél doboz citromos jégkrémet, miközben a youtube-on a My so-called life-ot néztem. '90-es évek nosztalgia rulez! Kell nekem ilyeneket olvasni buzzfeed-en meg sorozatjunkie-n, de a fenébe, rohadtul igazuk volt! Ez a sorozat a legjobb tinisorozat, amit valaha láttam, pedig láttam egy párat. Tartalmas, őszinte. És basszus, néha egyszerűen időutazok, mert egy-egy mondat olyan, mintha csak az én fejemben fogalmazódott volna meg anno, gimis koromban egy az egyben ugyanúgy. Döbbenet. A szülők is kapnak igazi szerepet, valós figurák, nem csak kellékek. És tényleg! Azok a zenék, a ruhák, a hajviselet! :) Szóval, jó érzés tölt el, amikor nézem. 

Erősen ajánlott.

http://www.youtube.com/watch?v=qruKmf0B0l0&list=PL9BEC8FBB5D436DDD

Ezen a playlisten az összes rész rajta van.

pálinka

Magyar ember pálinkát iszik.

Ifjabb koromban rá sem bírtam nézni a hp-re, avagy házi pálinkára. Beleszagolni? Ugye csak viccelsz! Azóta eltelt pár év és tanultam pár dolgot.

Ha már rövidet kell innod, legalább legyen pálinka. Én sokkal kevesebbet bírok inni belőle, mint egyéb felesekből és ha mégis sikerül sokat innom belőle, legalább nem vagyok olyan rosszul másnap. 

Mindig legyen otthon pálinka, gyomor-bélpanaszok esetére. Amikor úgy érzed, tutira elhányod magad tőle, akkor van rá a legnagyobb szükséged. (Valószínűleg nem hányod ki, sőt, jobban leszel. Ha kihányod is jobban leszel.)

Pálinkából koktélt is lehet csinálni! Tudom, hogy fura. De komolyan mondom, amióta a kedvenc helyünkön először megkóstoltuk, csak ezt isszuk. (pl: málnapálnika, málnaszörp, szóda vagy almapálinka, almalé, lime)

A pálinka nemzeti büszkeségünk, ha a külföldi barátaiddal ezt itatod, mint jellegzetes magyar piát, akkor te is ezt idd már! Egyebekben nem véletlenül vagyunk olyan nagyra vele, nem volt még külföldi ismerősöm, akinek ne tetszett volna.

A nyár forró és mozdulatlan

Sohasem az év végén érzem, hogy ismét eltelt egy év, nem is a születésnapomon fog el az elmúlás édes-bús érzete. A nyarak. Minden nyár végével meghalok kicsit. Elvesztek némi álmot, reményt, illúziót. Végleg. Így kopok el szépen, fokozatosan, így múlok el ebből a világból. Egy részem így válik felnőtté, ezen veszteségek révén. Egy kis részem örökké gyerek marad és értetlenül nézi az egészet. Közelít a nyár vége, ma vettem észre először, hogy kezd korábban sötétedni. Hamarosan hullani kezdenek a falevelek és hűvös szelek jönnek, eső áztatja az utcákat, elszürkül a világ a szürke fellegek alatt. És én öregszem egy évet. Ismét.

Ezért van az, hogy ha meghallom ezt a dalt (ami egyébként nem igazán kiemelkedő, ha objektíven nézem, azaz hallgatom), mindig összefacsarodik a szívem, annyira, hogy szinte megáll, mert nem képes jobban összehúzódni, de nem képes elernyedni sem, mozdulatlan görcs szorítja

Olyan gyorsan múlik el a nyár. Berendeztem az erkélyt, vettem kis asztalt meg egy magas támlás műanyag fotelt, mert milyen jó lesz kint meginni a kávémat reggelente. Persze. Hétköznap egyszerűen nem érek rá, bent szoktam kávézni a melóhelyen. Hétvégén meg kicsit tovább alszok és mikor felébredek, már nagyon meleg van az erkélyen (keleti fekvés). A Görögországból hozott napernyő meg azóta is várja, hogy talpat szerezzek neki. Igen, pontosan ez az. Az élet, ahogy az ember elképzeli és a valóságban. Persze nem nagy baj, amíg csak egy erkélyről van szó. De sajnos a nagyobb dolgokkal is pontosan ugyanez a helyzet.

...érezte a nyár súlyát a vállán...

A forróság csak nem akart múlni. Hetek óta kánikula volt, délben gyakorlatilag nem lehetett kibírni a szabadban. Éjjel, amikor lefeküdt, a szobában fülledt volt a levegő, a sarkig tárt ablakon át nem volt légmozgás. Hajnalban viszont mindig arra kelt, hogy fázik. Olyankor magára húzta a huzatot, amit takaróként használt és tovább aludt. Amikor újra felébredt, a nap már fent volt az égen. Amikor munkába ment, kellemes volt az idő, ez volt újabban a kedvenc része a napból. Mintha egy nyaralóhelyen sétált volna. Még mindenki aludt, alig jártak az utcákon, alig volt forgalom. Augusztus. Hihetetlen. A meló egy kínlódás volt, sokan szabadságon, kevesebb előjegyzés, kevés munka. Délre mindent befejezett. Akkor is, ha nem sietett. Persze a délutánok is elteltek valahogy, séta a menzára a fiúkkal a rekkenő hőségben, tanulás, olvasgatás, internet, nyelvórák, mikor mi. Aztán haza. Általában hazafelé is gyalogolt. Vett vizet a boltban, vacsorázott, aztán elütötte az időt, sorozatokat nézett vagy olvasott, amíg teljesen be nem sötétedett és tíz óra felé lezuhanyzott és lefeküdt. Így teltek a napok. Fáradt volt, sőt, kimerült a hőségtől, nem volt ereje edzésre vagy futni menni sem. Csokit és fagyit evett, mert úgy érezte, nincs egy csepp energiája sem. Két kávéval nyitotta a napot. Érezte, hogy nem bírja már soká.

Gods among men

Totálisan rákattantam a The almighty Johnsons-ra, ami egy új zélandi sorozat (a főcím).

Tombol a hőség és két napja be vagyok zárva, mert a szakvizsgámra tanulok, ami csak október második felében lesz, de nem tudok előtte szabira jönni, mert az utolsó hét szabimat arra használom, hogy meglátogassam a 38 évest Cipruson szeptemberben. Addigra már 39 lesz. Crazy. Persze rohadtul nehezen tudok koncentrálni, egyrészt a hőség miatt, másrészt meg egyszerűen csak azért, mert ezer éve nem tanultam rendesen, nemhogy ennyit egyfolytában. A tény, hogy ezentúl minden hétvégém ilyen lesz, nem segít. Az sem, hogy hétköznapokon is tanulnom kéne esténként, de az úgysem fog menni, ilyen szintű mazochizmusra nem vagyok képes. 

Az utóbbi időben hihetetlen selejtezési mánia jött rám, sorra válogattam át a szekrényeim tartalmát és dobáltam ki vagy ajándékoztam el egy csomó mindent, amire már sosem lesz szükségem/ ami már sosem jön rám többé. Az biztos, hogy nem kevés hely szabadult fel. És még nincs vége. Most azon gondolkodom, hogy megválok a hajráfjaimtól. Még van bennem némi kétség, de belül ott az indíttatás. Nem volt egyszerű beszerezni ezeket a ráfokat, van, amelyiket külföldön vettem, de hirtelen mind olyan kislányosnak tűnik, úgy érzem az életben többet nem tennék a fejemre virágokkal vagy masnikkal applikált fejpántokat. Fene tudja. Talán még várok vele. 

Úgy érzem rengeteg vacak vesz körül feleslegesen, szokott lenni ilyen időszakom, amikor olyasmiktől is meg tudok válni, amiktől addig elképzelhetetlen lett volna. 

És megint elkapott a gondolat, hogy lassan ideje lenne egyedül laknom. Úgy voltam vele, majd ha találok egy pasit, vele fogok összecuccolni, minek fizessek egyedül egy lakást, nem túl gazdaságos. Kezdem azt érezni, hogy nincs kedvem tovább várni. 

Egy ideje már szinte belenyugodtam, elfogadtam, hogy csak kötetlen kapcsolatra találok pasikat. Csak semmi elköteleződés, semmi felelősség. De ezzel legalább nem volt gond. Mostanában viszont már ez sem megy. És így azért már kezd kissé frusztráló lenni ez az egész.

A húgom volt itt múlt héten egyik este. Megittunk fejenként egy üveg bort, volt kiabálás, veszekedés, beszélgetés, megvilágosodás, sok nevetés, tánc és zene... Jó este volt. Megállapodtunk a tiszta lapban. Kíváncsi vagyok, létezik-e a valóságban. Majd kiderül. Nem nagyon hiszek benne, eléggé kiábrándult vagyok már ahhoz, hogy ne higgyek a legjobb verzióban.