2018. január 29., hétfő

1:54

Régóta nem nézek mást, mint vígjátékot, romantikus filmet vagy romantikus vígjátékot. Van elég bajom, azért nézek filmeket, hogy kikapcsolódjak. Nem volt ez mindig így. Megnéztem minden utamba kerülő háborús filmet, mintegy mementóként, hogy mindig a tudatomban legyen, mennyire szörnyű a háború. Nem hatottak meg a brutális képsorok sem, sőt, néha láttam a szépséget bennük, mikor pengékkel harcoltak, szemtől szembe. A lőfegyverek gyáva brutalitását sosem fogom megérteni, a tömegpusztító fegyverek pedig az emberi faj irdatlan idiotizmusának bizonyítékai a szememben. Szóval a következő habkönnyű szórakozást ígérő mozi keresése közben valahogy mégis elém került most ez a film. Sportfilm. A futásnak nem bírok ellenállni. Imádok futni, habár évek óta nem csinálom, a térdműtétem óta, de nagyon hiányzik. Úgyhogy elkezdtem. És nem bírtam abbahagyni. Ez a film nem sportfilm. Nem is dráma, ez egyenesen tragédia. 
Egy gimis srácról szól, aki meleg, de még magának sem bírja bevallani. Egy tragédia határozza meg az életét és könnyű célpontot nyújt a gimi menő srácainak, akik előszeretettel zaklatják, mert nekik ez vicces. Igen egy újabb film a bullying, az iskolai zaklatás témakörében. Mikor újabb veszteség éri, a főszereplő srác, Tim a maga módján akar revansot venni a felelősökön. Ettől a ponttól kezdve az álomgyár egy cukormázas sportfilmet csinált volna a történetből, ahol az erkölcsi győzelem Timé. De ez nem egy amerikai film. Sokkal életszagúbb annál. 
Innen csak saját felelősségre olvassatok tovább, lelövök jó pár poént. 
A tizenévesünk körül hiába van három ember is, akik próbálnak neki segíteni a maguk módján, egyiküknek sem sikerül. Tim pedig, mivel csak egy kamasz gyerek, hibázik, ahogy mindenki az ő korában. Csakhogy ezzel a hibájával megzsarolják és sakkban tartják, elveszik tőle az erkölcsi győzelem lehetőségét is. És amikor Tim felül akar kerekedni a helyzeten és egy utolsó erőfeszítéssel megpróbálja helyrebillenteni a dolgokat, megalázzák. És a csorda egy emberként követi az őt megalázó népszerű seggfejeket. És akkor elszakad a cérna. Tim elhatározza, hogy a bűnösöknek bűnhődniük kell. De mivel ő olyan, amilyen, a végén képtelen véghezvinni a tervét. Sőt. 
Innen pedig a véleményem következik, ami igen szubjektív és totál kibeszélős, tehát csak akkor olvassatok tovább, ha nem baj, hogy mindent elmondok a történetről.
34 évesen már elég nehéz számomra megérteni a kamaszokat, a nem kérek segítséget senkitől, nem mondom el a problémáimat senkinek, nem leszek besúgó mentalitásukat. Saját maguk kreálta ketrecben élnek a szereplőink, Tim és a barátja Francis. Amikor Francisnál betelik a pohár és színt vall, Tim nem áll mellé, magára hagyja. Mikor megpróbál újra mellé állni, már késő. Itt Timnek már nem csak a be nem vallott homoszexualitásával, hanem a fel nem vállalt szerelme elvesztésével is meg kell küzdenie. Egyedül. Mert sem a tanárával, aki az edzője is, sem az édesapjával, aki szemmel láthatóan törődik vele, nem őszinte. Többször is próbálnak vele beszélni, de ő makacsul hallgat és ellenséges. Egyszerűen soha nem fogom megérteni, miért nem képesek a kamaszok kissé bízni a felnőttekben. Szerintem az összes esemény megelőzhető lenne. A fiúk átmehetnének másik gimibe vagy lehetnének magántanulók. Ki lehetne csapni a felelősöket. Szóval, lennének itt lehetőségek. De a kamasz magába zárkózik, a leküzdhetetlennek tűnő gondjaival, így aztán szép lassan valóban menthetetlenné válik a helyzet. Nem hittem volna, hogy manapság még mindig ekkora probléma a szexuális irányultság, mikor már panszexuális is létezik. Tudom, ezt nekem is be kellett gugliznom, mikor egy ismerősömről kiderült. Szóval sajnálom az ilyen tragédiákat, mert helyrehozható lehetne a helyzet. És mindig a seggfejek ússzák meg. Mert nekik "csak játék volt". Mások meg belehalnak. A jók, a rendesek, akik nem ártottak senkinek. 

2018. január 21., vasárnap

Áldatlan állapot

Terhes vagyok. Hat hete kb. Holnapig. Pénteken ugyanis az ultrahangon megállapították, hogy üres a szikhólyag, nincs benne semmi. És már el is kezdett összeesni. Amióta kiderült, hogy terhes vagyok, rettegtem. Minden miatt. Először, hogy méhen belül legyen, aztán, hogy ne kapjak fertőzést, aztán, hogy meg ne fázzak vagy influenzás ne legyek, szinte sehová sem mentem. Progeszteron kúpot kellett használnom, napi kettőt, hetekig, egy csomót feküdni. Nem mehettem dolgozni, ami nem baj, az ugyan nem hiányzott. Hetekig próbáltam meggyőzni magam, hogy örüljek. Egy éve próbálkoztunk a férjemmel. Próbáltam pozitívan gondolkodni, kommunikálni a magzattal, de olyan volt, mintha egy űrbe beszélnék. Sötétség és vegytiszta félelem. Most már értem, miért. Szegény férjem nézte a kálváriát és ő sem tudott örülni az én kétségeim, szorongásom miatt. Talán jobb is így, nem élte bele magát annyira. Nem sokan tudják, mert elmondani sem mertük. Ez sem hátrány most. Holnap reggel megyek művi terhességmegszakításra. Azaz abortuszra. Félek. Mert bár csak 5 perces altatás, még sosem altattak, bár ez rutin beavatkozás, de minden műtét veszélyes. Bár ne tudnék többet, mint egy laikus. Szar dolog, ami történt, mert egy terhesség ajándék kellene, hogy legyen, öröm a legelejétől fogva, ráadásul karácsonyi ajándék volt, igazi tökéletes időzítés, idén már vissza se kellett volna mennem dolgozni. De az álom egy rémálomnak bizonyult, amiből nem ébredek fel. És hiába van itt a férjem, aki egy csodás ember, mégis egyedül vagyok benne. És amikor azt mondja, hogy hamarosan újra próbálkozhatunk, minden porcikám sikítva tiltakozik, berzenkedik, kiakad. 2018 igazán szarul indul.