Dolgok változnak. A lakótársam végzett, négyévi "együttélés" után elköltözött Pestre. Rita visszajött Angliából. A húgom másik városban kapott állást, szakított a barátjával és most a gyerekkori legjobb barátom öccsével vetette bele magát egy hipersebességű kapcsolatba.
Van, ami nem változik. Én. A pasik. Elmondhatnám újra, hogy mennyire nem értem őket, de csak ismételném magam.
Már elképzeltem. Itt akartam látni, ebben a nyüves lakásban. Akartam, hogy jöjjön, hogy itt legyen, hogy együtt legyünk. Elképzeltem, hogy jó lenne együtt. Tudom, hogy jó lenne. Olyan lelkes volt. Olyan jól éreztük magunkat együtt. Annyira kívánt. Elmentem hozzá. Úgy volt, hogy ő is jön. Mielőtt munkába ment, kikísért az állomásra. Cipelte a bőröndömet és búcsúzóul megcsókolt. A számon. Aztán a nyakamon. Nyilvánosan. Semmi nem jelent semmit. Semmi. A tettek, a szavak, a teste reakciói. Semmit.
A fesztivál ideje alatt Sziszi itt csövezett nálam, messze lakik, én meg egyedül voltam a lakásban. Egyik éjjel sokat ittunk és hajnalban végighallgathatta a monológomat, a kiborulásomat ezzel kapcsolatban. A pasikkal kapcsolatban. Azzal, hogy nekem miért nincs. Hogy harminc vagyok és legalább három gyereket akartam, de lassan le kell mondanom erről. Hogy próbálom, hogy próbálom nem nagyon próbálni, hogy van, amikor nem is foglalkozom ezzel és hogy általában azért hiszek abban, hogy mindenki megtalálja a párját előbb-utóbb, csak néha betelik a pohár és olyankor ki kell adnom. A fájdalmamat. Az értetlenségemet. A csalódottságomat. A reménytelenségemet. Hangosan zokogva átkoztam az összeset. Jaj, de nagyon jól esett!
Valamelyik nap a könyvesboltban nézelődve a kezembe akadt egy regény. Ahogy elolvastam a tartalmát, majd belelapoztam, kinyílt az egyik oldalnál, ahová egy post-it volt ragasztva, rajta egy üzenet: egy kis szeretet egy idegentől és egy felhívás, hogy én is adjam tovább. Jelnek értékeltem a dolgot és megvettem a könyvet.
Holnap meló, a főnök szabin, szombaton költözik az új lakótárs.
