Csodás nyáreleji esték. Odakint bársonyfekete égbolt, balzsamos meleg, vihar előtti csend. A vacsorához kinyitott üveg bor rég elfogyott, a sötétben beszélgettünk a lakótársammal volt szerelmekről, jelen fájdalmakról. Aztán egyedül maradtam. Kínlódtam. A felidézett vágy pumpált bennem. Hiába a heti 3 edzés és a bringázás, a feszültség nem múlik el maradéktalanul. Elfeküdtem a kanapén, a kezem a bugyimba siklott, újonnan feszesedő testemet simogattam. Az ilyen esték szexre valók. Az ilyen édes, nyári éjszakák. Hiába próbáltam egyedül kielégülni, hasztalan maradt, akárcsak az edzés. Rá vágytam, aki messze van. És rájuk, akik valaha voltak. Akik mellett feküdtem, akikkel eggyé váltam, akiknek a testét ismertem. Rá, akinek először adtam oda magam, aki úgy érezte a rezdüléseimet, hangulataimat, ahogy azóta senki más. Egy hasonlóan bársonyos-sötét, pattanásig feszülő éjszakán a fekete, csillagokkal pettyezett égbolt alatt lettem az övé, az autó bepárásodott, izzadságcseppek hullottak a homlokáról a mellemre, soha olyan tökéletes éjszakát. Hol vagy? Miért vagy olyan messze? Miért nem vagy itt? Itt, ahol a helyed volna, itt, bennem. Akkor helyére kerülne minden és a világegyetem egyensúlya helyreállna.