Sokáig aludt, majd egész
nap olvasott. Odakint a havazás már csendesedett. Elemi erővel tört rá a
mehetnék, vágyott a mozgásra a szabad levegőn. Elhatározta magát. Hamarosan
tudatosult benne, miért is nem szereti a telet. Többek között egy hirtelen
ötlet megvalósítása sem annyi volt, mint nyáron, mikor az ember magára ránt egy
ruhát meg egy szandált, aztán hajrá. Nem, vastag, meleg ruharétegeket kell
magára húznia. Felhúzta a hótaposót, a kapucnit már a lépcsőházban a fejére
húzta. Kilépett a hidegbe. Tökéletes idő volt. A havazásnak megfelelő mérsékelt
hideg, amikor szinte áll a levegő, mintha az is megfagyott volna. Az utcák
ugyan nem voltak kietlenek, de nem zavarta, mert a szőrszegélyű kapucni
teljesen eltakarta az arcát. Átvágott a téren, ahol már tudta, nagyon jól tette,
hogy az ösztöneire hallgatott és elindult. A félméteres hóban testmozgásnak is kitűnően megfelelt a gyaloglás. Azon
gondolkodott, milyen jó lenne, ha itt lenne vele valaki. Valaki, akivel
megoszthatná az élményt. De csupa elvetemült ötlete támadt az illető személyt
tekintve. Kis sóhajjal gondolt arra, hogy milyen nehéz az embereket azért
szeretni, amilyenek valójában. Jobbára azért szeretjük őket, amilyenek
szeretnénk, ha lennének, amilyenek szerintünk lehetnének vagy amilyennek elképzeljük
őket. Mégiscsak így a jó, hogy nincs itt vele senki. Így, egyedül. Az erdő felé
tartott. Nem csalódott, a félméteres hó, amely egy éjszaka alatt hullott, csak
a legforgalmasabb úton volt letaposva. A magas hóban mindenfelé lábnyomok
vezettek. Megkerülte a kis tavat, aztán a szoborsétány felé vett az útját.
Megcsodálta a csodálatos, elhanyagolt villákat az erdőszélen. Itt kellene
lakni. Az egyetlen felújított épülethez közelebb is ment, hogy el tudja olvasni
a hatalmas névtáblát. Ügyvédi iroda. Aha. Csak ekkor vette észre Tóth Árpád
mellszobrát. A fickó kajánul nézte. Ő lehajolt és hógolyót gyúrt. "Nos,
öreg? Tudom, hogy szeretnéd". A vállát találta el. Mindketten mosolyogtak.
Megállt egy nagy szoborcsoport mellett. Az oszlopokra ráfagyott a jég. Két kutya
futott el mellette. Jobbra indult, egy teljesen elhagyatott ösvényen. Eleinte
élvezte a mozgást, a fák mozdulatlanságát a hótakaró alatt. Aztán egyszer csak
rájött, hogy nem tudja hol van. Az erdő nem volt nagy, de így, hogy mindent
betakart a hó, nem tudott tájékozódni, nem ismerte fel a területet. Gyorsabban
lépkedett és időnként körülnézett. A kapucni miatt nem hallotta volna, ha
valaki más is jár arra. Még nem volt sötét és a csupasz fák között messzire
lehetett látni, mégis félt. Balra egy újabb emlékmű. Tóth Árpád? Ez komoly? Még
egy? Körülnézett, majd továbbment arra, amerre a tavat sejtette. Kiért egy
csomóponthoz,de nem ahhoz, amit ismert, amit keresett. Szaporábban kellett
lélegeznie, érezte, ahogy elönti a pánik. Mély levegőt vett, igyekezett megnyugodni,
majd továbbindult, eleinte lassan, majd egyre gyorsabban, aztán futni kezdett,
a szíve dobolt a mellkasában, a gyomra összeszorult. Aztán meglátta a tavat,
jobb kéz felé. Kicsit fellélegzett, de nem lassított. Mikor kiért a főcsapásra,
megállt és lassan, mélyen lélegzett, aztán levette a kapucnit. Kis ideig állt
ott, míg a szívverése ismét normális lett. Felvette a kapucnit és elindult az
ösvényen, ki az erdőből. Áthaladt a téren, majd visszafordult. Nehezen szakadt
el a látványtól, a hatalmas épülettől, a szürkésfehér égbolt alatt. Szerette nézni,
olyan érzése volt tőle, mintha a világ a semmiben lógna. Eszébe jutott, hogy
idén sokszor havazott hétfőn, azt nagyon szerette, hóban begyalogolni a
munkába, átvágni a téren a semmiszínű ég alatt. Jobban kezdődött a hét
olyankor. Sóhajtott. Eszébe véste a látványt, az idei tél utolsó napját. Örült,
hogy nem tegnap volt ilyen idő. Aztán arra gondolt, hogy hamarosan itt a tavasz,
az nagyon jó lesz. Aztán a nyár olyan forró lesz és száraz, mint tavaly, de addigra
ő már könnyebb lesz, tudta, érezte, hogy a változás beindult, ez az év más
lesz, mint az előző. Harminc éves lesz.