2013. május 26., vasárnap

Mortal Instruments

Oké, én ezt nem bírom tovább. Az egyik percben szikrázó napsütés, a másikban jégeső. Nyugatra ragyog a nap, keleten olyan szürke az ég, hogy nem nehéz elképzelni micsoda vihar lesz itt nemsokára. Azért szuper, mert két óra múlva találkozóm lesz. Szétfagyok a szobámban. Itt ülök beöltözve, még zokni is van rajtam, de az ujjaim majd lefagynak, ahogy gépelek. Mindegy, nem erről akartam írni.

Akartak engem már mindenfelé vinni férfiak, Tanzániába, Boszniába, Kenyába, úgy tűnik, csak a magyar pasik nem értékelnek. Ez is biztos egy jel, hogy el kéne menni innen. De igazából nincs kedvem. Jó lehetne itt. Még így is. Ahogy az ország mostanában áll. Valami olyan alapvetően el van cseszve. 

Mostanában - hogy kiszakadjak a depiből, amibe a térdsérülésem taszított, ami miatt nem tudok edzésre járni - tiniromantikát olvasok. Ugyanis erre a trailerre akadtam nemrégiben:


Ez pedig ahhoz vezetett, hogy megvettem a könyvet. Viccelsz? Nem bírom ki augusztus végéig. Tetovált pasik démonokat ölnek, egyébként meg a szöszi annyira dögös. Ja, Jonathan Rhys-Meyers. Asszem ennyi indok több, mint elég. Aztán sec-perc alatt elolvastam. Megvettem a másodikat, annak is annyi. Pénteken megvettem a harmadikat és a negyediket is, nem lehet abbahagyni. Típusos tinisorozat egyébként, amivel megvettek az Jace. Szerencsére nem olyan nyálas, mint a Twilight-os Edward, hanem egy igazi badass, tetkós, harcos gyilkológép. Ez a sorozat bűnös élvezet, olyasmi, amit nem vallok be nyilvánosan :)



2013. május 25., szombat

Ma el kellett mennem egy szakmai rendezvényre. Ez tegnap reggel, amikor kikapcsoltam az ébresztést és ránéztem az órámra, igen lehangolt, ugyanis az jutott eszembe, hogy holnap reggel is ez lesz. Pedig holnap szombat. És az egyik legfontosabb számomra a hétvégében, az egyik, amit szeretek benne az, hogy nem kell korán kelnem. Nos, a főnökasszony ezt sikeresen megfúrta. Tegnap este ráadásul nem voltam jól, orvosi céllal le is gurítottam egy hp-t. (Mindenkinek jó szívvel ajánlom, ha gyomor-bél panaszaitok vannak, első körben egy házi pálinka. Második körben még egy. Ha a panaszok még mindig fennállnak, akkor egyéb kezelés szükséges, de az első két próba a pálinkáé.) Aztán kínlódtam az elalvással (telihold, gyomorideg, para hogy beteg vagyok, soroljam még?). Szóval reggel nem voltam túl boldog, amikor az ébresztő előtt fél órával magamhoz tértem. Szédültem kicsit, fájt a fejem kicsit. Szarul voltam, na. Kitámolyogtam a konyhába és bevertem egy pálinkát éhgyomorra, aztán úgy összekapartam magamat, hogy még én is meglepődtem a végeredményen. Jobban néztem ki, mint egy átlagos napon :) Ittam egy kis vizet, aztán időben elindultam, hogy még útba tudjam ejteni a sarki boltot, ahol feltankoltam a napi minikalács adagot (gyomorkímélő kaja) és némi vizet. Szerencsére a rendezvény a közelben volt, tízperces nyugodt séta. Féltávnál elkezdett szakadni az eső. Megálltam a nyitott ernyőmmel egy fa alatt (hogy kevésbé ázzon a lábam) és elfogyasztottam egy minikalácsot. Aztán elsétáltam a helyszínre. Nos, sosem gondoltam volna, hogy ez a rendezvény lesz a legjobb, ami történhetett a mai reggelemmel. Az útba eső körforgalomnál, ahogy sétáltam, csinosan és elegánsan, mégis igen stílusosan felöltözve a kellemesen hűvös időben (még nem esett), bámultam a hatalmas, szürke felhők torlódását az égen (imádom, imádom a felhőket, ez mindig is így volt és így is lesz) és néztem a szombat reggeli forgalmat, az jutott eszembe, hogy ha ma reggel nem kell emiatt felkelnem és kimozdulnom, akkor nagy valószínűséggel fetrengenék az ágyamban magamat sajnálva, tobzódva abban, milyen rosszul vagyok (amitől csak még rosszabbul lennék), száraz kekszet ennék, hálóingben, szénakazal hajjal borzonganék a takaróba burkolózva és semmit nem csinálnék, "mert pihenek". Ott és akkor úgy éreztem, hogy a pillanatba sűrűsödik a felnőttkor: felnőttként az a nap, amikor nem csinálsz valami hasznosat, elvesztegetett nap. Nem vagyunk már növésben, sem a felfedező periódusban, sem az egyetemen, amikor mindent szabad (aludni délig, lustulni naphosszat, össze-vissza kajálni, stb.). Nincs bocsánat. Nincs kifogás. A haszontalan nap egy elvesztegetett nap, ami nem jön vissza soha többé. A tudattal felvértezve végigültem 3 előadást: az első nagyon érdekes volt, egy cuki, öreg prof tartotta, aki irigylésre méltóan tájékozott volt a témában, a másodikat egy nagyon szimpatikus és okos nő, de alig értettem belőle valamit, mert egyáltalán nem vágott a szakmámba, a harmadik miatt mentem. Nos, a harmadik előadás jó volt, némi olyan infoval, amik miatt nagy valószínűséggel előkotrok némi kapcsolódó szakirodalmat, de nem is ez a lényeg. Hanem hogy a pasas remek előadó! Ilyen előadást! Zenei betétek, egyéb remek ötletek. Nagyon szórakoztató volt. Feldobva léptem le a szünetben, hazasétáltam a napfényben(!), vajas kalácsot ettem tejeskávéval (és még jól vagyok) és most rendben fogom tenni a szobámat. Egyébként azóta már jeges eső is volt és most újra süt a nap. Csoda, hogy szarul vagyok?

2013. május 12., vasárnap

Nos, az a helyzet, hogy felajánlottak egy lehetőséget. Egy munkát. Ami fura módon nem változtatna a mindennapjaimon, azonban közalkalmazott lennék és lenne mellette egy másodállásom. Ez a papírforma. Azonban, mint tudjuk, az élet nem követi a szabályokat. Lehet, hogy mégis megváltoznának dolgok, annak ellenére, hogy minden érintett bizonygatja, hogy nem így volna. Nem tudom mit csináljak. Nem érzem, hogy ezt vagy azt kellene tennem, pedig én így szoktam dönteni. Érzésből. De most nem érzek semmit. Őszintén szólva, nekem  gyakorlatilag mindegy melyik helyen dolgozom. A munka nekem a kötelesség. Alig várom, hogy a nap végén kiszabaduljak és elkezdjem élvezni az életet. Mindegy, hogy kinek a rabszolgája vagyok. Lenyomom a nyolc órát, aztán jön a saját időm. Viszont évek óta nem változik semmi, a napok ugyanolyanok és én nem vagyok boldog. Szeretem a változást, mert előre visz. Akkor is, ha kiderül, hogy nem a jó irányba változtak a dolgok. Akkor is elindultam valamerre és nem stagnálok többé. A stagnálás öl meg mindent. Ha nem fejlődsz, visszafejlődsz. Én évek óta visszafejlődöm. Szakmailag csak a szükségeset hozom, mert a főnököm nem tud motiválni. Anélkül meg nekem nem megy. Kell egy szellemi vezető, aki jobb teljesítményre, bizonyításra sarkall. Mert magamtól nem a munkában vannak örömeim és ambícióim. Hanem a szabadidőmben. Nekem a munkaidőmben szakmával foglalkozni áldozat. És magamtól nem áldozok, nem érzem szükségét. De ha van, aki inspirál a fejlődésre (ahogy a gimis kémiatanárnőm anno), akkor felpörgök és hajtok. Szóval, úgy érzem, bármilyen változás jobb, mint ha minden marad, ahogy van. 

De elegendő ok ez? 

Néha azt érzem, ennél talán objektívebben kellene eldöntenem egy ilyen fontos dolgot. De én ilyen vagyok. Impulzív. Hirtelen. 

2013. május 11., szombat

Végre találtam egy sportot, amit szeretek. Zumba. A fitneszterem is a közelben van, gyalog öt perc alatt ott vagyok. Heti kétszer járok. Ha háromszor lenne, háromszor mennék. Egy térdsérülés miatt a héten nem tudtam menni. Efelett érzett bánatomban jégkrémet eszem a kanapén. Azt hiszem, ez a lehető legrosszabb mód a történtek feldolgozására. 

2013. május 5., vasárnap

Holdkórosok

A család a legőrültebb és egyben legkirályabb, legfontosabb dolog az életben, maga az élet és én akarom! Akarok saját családot. Egy kertes házat, egy férjet, akibe halál szerelmes lehetek és egy szekérderék gyereket, akiket boldogan nevelhetek otthon, míg a legkisebb is 13 éves lesz. Főzni, takarítani, kertészkedni akarok, hurcolni őket oviba, suliba, különórákra, beszélgetni velük, hétvégén a kertben főzni és játszani, éjszakánként a férjemmel szerelmeskedni. Szülinapokat ünnepelni és mindent, ami ezzel jár. Virrasztást a betegágyuknál, sírást és nevetést. A horoszkópom azt írta, a nyáron férjhez megyek :) he-he
Welcome. Úgy nektek, mint nekem. A végsőkig tartottam ki a freeblog mellett, mostanában alig írok, de hogy még akkor sem lehet elmenteni, az már sok. 

Dreamet tudnám idézni a héttel kapcsolatban: 

"Hát ez a hét elég zavaros volt.

A hétfő még oké volt, de aztán jött egy kedd, ami inkább péntek volt, majd a szerda, ami elsőre szombatnak tűnt, de valójában vasárnap volt. Ezt követte a csütörtök, ami ugye kispéntek, mégis hétfői fílinggel, és végül egy keddes péntek zárta a hetet, ami nem is igazi zárás, mert holnap meló van, szóval a szombat az igazi péntek."
A vége kivételével, én ugyanis nem dolgoztam szombaton, mármint a melóhelyen nem, de persze megint nem jutottam előre semmivel, amit meg kéne csinálni itthon (pl. a folyosót beterítik a csizmáim, mert még nem tudtam elrakni őket). A mai nap meg halott, tudományos cikkeket kell olvasnom (pfuj!), protokollt írnom és aztán anyák napja egész nap. Megint csak nem haladok. Most két cikk közt pihenésként blogolok. 

30-nak lenni nagyon állat, bár van egy olyan érzésem, hogy ez nem a koromnak köszönhető, hanem a rendszeres edzésnek, amitől nem csak csinosabb, de fittebb is vagyok, valamint ezerrel pörgök és jó a kedvem :) 
Napi zene:

Francba, még a végén szeretni fogom Péterfy Borit! Ez is a 38 éves hibája. Kell neki klipeket küldözgetni tőle. A 38 éves visszatért az életembe. Nem csak magától, én is tehetek róla. (Október végén őt hozta el egy barátom a házibulira.) Most itt van, de mégsem, mert nem ugyanabban a városban élünk, ráadásul hamarosan még ennyire sem lesz itt, mert külföldön is dolgozik. Miatta van állandó gyomoridegem, amit az amerikaiak képesek butterflies in the stomach kifejezéssel illetni. Aha, pilléket hánynék. 

2013. május 2., csütörtök

Sokáig aludt, majd egész nap olvasott. Odakint a havazás már csendesedett. Elemi erővel tört rá a mehetnék, vágyott a mozgásra a szabad levegőn. Elhatározta magát. Hamarosan tudatosult benne, miért is nem szereti a telet. Többek között egy hirtelen ötlet megvalósítása sem annyi volt, mint nyáron, mikor az ember magára ránt egy ruhát meg egy szandált, aztán hajrá. Nem, vastag, meleg ruharétegeket kell magára húznia. Felhúzta a hótaposót, a kapucnit már a lépcsőházban a fejére húzta. Kilépett a hidegbe. Tökéletes idő volt. A havazásnak megfelelő mérsékelt hideg, amikor szinte áll a levegő, mintha az is megfagyott volna. Az utcák ugyan nem voltak kietlenek, de nem zavarta, mert a szőrszegélyű kapucni teljesen eltakarta az arcát. Átvágott a téren, ahol már tudta, nagyon jól tette, hogy az ösztöneire hallgatott és elindult. A félméteres hóban testmozgásnak is kitűnően megfelelt a gyaloglás. Azon gondolkodott, milyen jó lenne, ha itt lenne vele valaki. Valaki, akivel megoszthatná az élményt. De csupa elvetemült ötlete támadt az illető személyt tekintve. Kis sóhajjal gondolt arra, hogy milyen nehéz az embereket azért szeretni, amilyenek valójában. Jobbára azért szeretjük őket, amilyenek szeretnénk, ha lennének, amilyenek szerintünk lehetnének vagy amilyennek elképzeljük őket. Mégiscsak így a jó, hogy nincs itt vele senki. Így, egyedül. Az erdő felé tartott. Nem csalódott, a félméteres hó, amely egy éjszaka alatt hullott, csak a legforgalmasabb úton volt letaposva. A magas hóban mindenfelé lábnyomok vezettek. Megkerülte a kis tavat, aztán a szoborsétány felé vett az útját. Megcsodálta a csodálatos, elhanyagolt villákat az erdőszélen. Itt kellene lakni. Az egyetlen felújított épülethez közelebb is ment, hogy el tudja olvasni a hatalmas névtáblát. Ügyvédi iroda. Aha. Csak ekkor vette észre Tóth Árpád mellszobrát. A fickó kajánul nézte. Ő lehajolt és hógolyót gyúrt. "Nos, öreg? Tudom, hogy szeretnéd". A vállát találta el. Mindketten mosolyogtak. Megállt egy nagy szoborcsoport mellett. Az oszlopokra ráfagyott a jég. Két kutya futott el mellette. Jobbra indult, egy teljesen elhagyatott ösvényen. Eleinte élvezte a mozgást, a fák mozdulatlanságát a hótakaró alatt. Aztán egyszer csak rájött, hogy nem tudja hol van. Az erdő nem volt nagy, de így, hogy mindent betakart a hó, nem tudott tájékozódni, nem ismerte fel a területet. Gyorsabban lépkedett és időnként körülnézett. A kapucni miatt nem hallotta volna, ha valaki más is jár arra. Még nem volt sötét és a csupasz fák között messzire lehetett látni, mégis félt. Balra egy újabb emlékmű. Tóth Árpád? Ez komoly? Még egy? Körülnézett, majd továbbment arra, amerre a tavat sejtette. Kiért egy csomóponthoz,de nem ahhoz, amit ismert, amit keresett. Szaporábban kellett lélegeznie, érezte, ahogy elönti a pánik. Mély levegőt vett, igyekezett megnyugodni, majd továbbindult, eleinte lassan, majd egyre gyorsabban, aztán futni kezdett, a szíve dobolt a mellkasában, a gyomra összeszorult. Aztán meglátta a tavat, jobb kéz felé. Kicsit fellélegzett, de nem lassított. Mikor kiért a főcsapásra, megállt és lassan, mélyen lélegzett, aztán levette a kapucnit. Kis ideig állt ott, míg a szívverése ismét normális lett. Felvette a kapucnit és elindult az ösvényen, ki az erdőből. Áthaladt a téren, majd visszafordult. Nehezen szakadt el a látványtól, a hatalmas épülettől, a szürkésfehér égbolt alatt. Szerette nézni, olyan érzése volt tőle, mintha a világ a semmiben lógna. Eszébe jutott, hogy idén sokszor havazott hétfőn, azt nagyon szerette, hóban begyalogolni a munkába, átvágni a téren a semmiszínű ég alatt. Jobban kezdődött a hét olyankor. Sóhajtott. Eszébe véste a látványt, az idei tél utolsó napját. Örült, hogy nem tegnap volt ilyen idő. Aztán arra gondolt, hogy hamarosan itt a tavasz, az nagyon jó lesz. Aztán a nyár olyan forró lesz és száraz, mint tavaly, de addigra ő már könnyebb lesz, tudta, érezte, hogy a változás beindult, ez az év más lesz, mint az előző. Harminc éves lesz.