Sokan írták, hogy 2016 rossz év volt.
Először én is bólogattam, hogy igen, nekem is mennyire rosszul sikerült, végre vége. Aztán az év végén az ünnepek alatt két hétig szabadságon voltam. Egy hetet otthon töltöttem a szüleimnél, egy hetet pedig itthon, a vőlegényemmel. És valahogy megvilágosodtam. Nem tudom miért pont akkor, de megtörtént. Egy ideje már éreztem, hogy elegem van a sok negatív érzelemből. Eddig eljutottam gondolatban, de nem tovább. Hogy mit tehetnék, az csak a szabadságom ideje alatt kristályosodott ki bennem. Mégpedig a következő gondolatokkal együtt.
Az, hogy a munkahelyemen olyan emberek vesznek körül, akik nem szeretnek (arra is rájöttem, hogy valójában nem csak engem, gyakorlatilag egymást sem, nem vagyok valami különleges kivétel), szokatlan helyzet számomra. De korántsem példa nélküli. Szerencsém van, hogy eddig csupa olyan helyen dolgoztam, ahol könnyen beilleszkedtem és a társaság többsége megkedvelt (nem ringatom magam abba az illúzióba, hogy mindig mindenki szeretett). Most ez egy új helyzet, amit - és itt a sorsdöntő gondolat - bizony nem kezeltem valami jól.
Mondjuk, mindig is azt gondoltam, hogy nem vagyok túl jó a váratlan problémák megoldásában, úgyhogy általában minden lehetséges (általában rossz és még rosszabb) szituációra számítani próbálok (mások ezért gondolják, hogy pesszimista vagyok, mert túl sokat foglalkozom a lehetséges rossz verziókkal). Tehát itt volt egy olyan problémás helyzet, amire nem voltam felkészülve, mert még sosem volt rá példa, hogy gondom legyen a beilleszkedéssel és mindig szeretetreméltó személyiségnek tartottam magamat. Itt bele is akadok a következő fontos gondolatba, miszerint még mindig annak tartom magam.
Az, hogy az első reakcióm a munkatársaim hirtelen bekövetkezett rosszindulatú viselkedésére nem volt megfelelő, azt hiszem elfogadható. Hiszen az ember egy váratlan szituációban nem tud mindig a legmegfelelőbben vagy akár csak átgondoltan cselekedni. Hiszen ember vagyok, vannak érzéseim, amiket bizony megbántottak, mégpedig alaposan.
Viszont ami ezután következett, hogy jó hét hónapig hagytam, hogy ez rányomja a bélyegét az életemre, mind a munkahelyen, mind itthon (!!!), az bizony rajtam múlt. Mert az, hogy a munkatársaim, mint kiderült, olyanok, amilyenek, az egy sajnálatos tény. Adott faktor. Azonban az, hogy én hogy állok hozzá mindehhez, csak rajtam múlik. Sajnos súlyos fokú megfelelési kényszerem van mindenkivel (!) szemben, ami egyáltalán nem egészséges és nem könnyítette meg, hogy túl legyek ezen a helyzeten. Hiszen úgy éreztem én nem adtam okot arra, hogy ne szeressenek, megtettem mindent, amit tudtam, hogy beilleszkedjek, hogyan jutott hát idáig ez az egész? Mit rontottam el?
Most már tudom: semmit. Mert én még mindig ugyanaz a szeretetreméltó ember vagyok, akinek tartom magam és akinek szerencsére a kedvesem, a családom és a barátaim is tartanak. Viszont hagytam, hogy a reakcióimat az utóbbi időben a sértettségem és a dühöm irányítsa és így pontosan olyan ember módjára viselkedtem, amilyenként a munkatársaim bántak velem. Erre kellett rájönnöm. Valamint arra, amit egyébként többen is próbáltak már eljuttatni az agyamig korábban, de valamiért nem sikerült: a munkahelyem csak a munkahelyem, ahol olyan munkát végzek, amit tulajdonképpen szeretek, a munkatársaim idegenek, akikkel nem kell barátságban lennem, akiket rossz embernek tartok, így hát mégis mit számít a véleményük. Munka után kezdődik az élet, mikor hazamegyek, azokhoz akik jól ismernek és bizony, szeretnek. Úgyhogy ezek az új irányelveim a 2017-es évre és remélhetőleg az egész életemre is:
Alapvetően megpróbálok bízni abban, hogy minden rendben lesz. Észben tartom, hogy szeretetreméltó ember vagyok. Minden reggel elhatározom, hogy aznap olyan emberként fogok viselkedni, amilyennek én tartom magamat és nem olyanként, amilyennek mások tartanak engem.
Valamint tudatosítom magamban, hogy remek nap lesz és a napom valójában csak munkaidő után kezdődik.
Az, hogy az elmúlt hetekben ez a pár egyszerű gondolat mennyi pozitív változást hozott az életembe, teljesen hihetetlen. Ahogy az is, hogy mennyi időt pocsékoltam gyűlölködésre, haragra és elégedetlenkedésre tavaly. Mindezt olyan emberek miatt, akiknek semmi súlya az életemben.
Holott, mikor a párommal visszatekintettünk az elmúlt évre, rengeteg szép élményt tudtunk felidézni :)
Idén tavasszal összeházasodunk. Ez életem egyik legszebb és legfontosabb élménye lesz. Amióta túl vagyok ezeken a negatív érzelmeken, végre úgy tudom várni, olyan izgalommal, ahogy az esemény és a vőlegényem megérdemli. Végre örömömet lelem a készülődésben. Végre örömömet lelem a magánéletemben, ahelyett, hogy a kedvesemmel töltött időben is csak puffognék a munkahelyi történéseken.
És valahogy az egyéb dolgaimon sem stresszelek annyit. Szívből szeretnék kisbabát. Ideje. Harmadik hónapja próbálkozunk, de tudatosabban valójában csak ebben a hónapban kezdtünk hozzá. Babaprojekt on. Ezek a fontos dolgok.
Mert csak azt sikerült elfelejtenem, hogy nem a munka miatt költöztem ide, hanem azért, hogy családot alapítsak és ez szerencsére a legjobb úton halad.
Úgyhogy 2017 egy remek év lesz, ha rajtam múlik. És én bizony mindent meg fogok tenni, amit csak tudok, hogy így legyen.
