2013. december 17., kedd

Igen, volt pasim. Két hónapig. Annyira hihetetlenül, szemtelenül tökéletesen indult. Külföldön egy kongresszuson, a testvércégünk egyik fővárosi alkalmazottja kiszemel, heves udvarlással meghódít, romantikus séták az óvárosban, a folyóparton, parkokban, romantikus vacsorák eldugott éttermekben... Itthon egy együtt töltött, csodálatos, élmenyekkel teli hosszú hétvége, aztán a hétköznapok hideg valósága, a távkapcsolat, a skype, az elmaradozó beszélgetések, az elmaradó hétvégi látogatások, aztán szakítás, közös megegyezéssel, e-mailben. Mennyire mai. 
Ezen kívül elmaradt térdműtét (nőgyógyászati fertőzés miatt, jee), úgyhogy gyakorlatilag rokkant vagyok. A főnököm külföldre utazott, de előtte még rám bízott egy feladatot, amit március óta nem csinált meg és péntekre szeretné, ha meglenne, úgyhogy táppénz helyett melózok, meló után pedig ezen a feladaton dolgozok itthon. Közben karácsonyi ajándékokat gyártok, némi lopott időben, ami szuper lenne, ha az itthoni melózás helyett átadhatnám magam a hangulatnak, karácsonyi filmekkel és zenékkel. Alig várom a hétvégét, akkor végre szabi január másodikáig. 

Az milyen stílusos már, hogy a szakításunk "örömére" búfelejtőnek a (volt) pasim egyik kedvenc borát bontottam fel, amelyből csak azért tartottam itthon egy palackkal, hogy legyen, ha jön.

2013. december 8., vasárnap

Advent 2.

Gyűlölöm a telet. Azaz már nem is. Kiöregedtem már abból. Már nem gyűlölöm. Haszontalan is lenne. A téli estéket nem szeretem. Mindig a magányos esték a legnehezebbek. A hamar beálló, áthatolhatatlan sötétség, a csontig hatoló hideg, a kihalt utcák. Hiába idebent a meleg, a hangulatos karácsonyi dekoráció, az ünnepi tisztaság és illatok, hiába készül már a lelkem az ünnepre, még a karácsonyi zenét is túlharsogják a gondolataim. Ezen a hétvégén kitakarítottam, ünnepi díszbe öltöztettem a lakást, dekorációt és ajándékokat gyártottam. Nagyon jó volt. Mindaddig, amíg a nap besütött a szobámba. Azóta fokozatosan telepszik a szívemre a magány nyomasztó terhe. Tovább gyártottam az ajándékokat, letöltöttem egy vidám animációs filmet, meggyújtottam az alma-fahéjas illatgyertyát, mindhiába. Próbáltam tovább olvasni a könyvemet, de nem tudtam koncentrálni. Úgyhogy most egy pohár maradék vörösbor mellett próbálom kiírni magamból a magányt. Az elhagyatottságot. Várom, hogy elfáradjak, zuhanyozzak és aludni mehessek. Alámerülhessek a békés öntudatlanságba. Bár, az utóbbi napokban az álmaim is nyugtalanok. De hát ilyen az, amikor a lelkem már az ünnepre, az év lezárására készülne, felkészülne az új év kezdetére, azonban addig még vár rám egy műtét (csütörtökön), némi ágynyugalom, meg egy új feladat, amit a főnököm most sózott rám. Március óta temérdek idő lett volna megcsinálni, de persze minek, ha Karácsony előtt is rátestálhatja egy munkatársára. Határidő 20-a. Szóval, rákészülés és nyugalom helyett van stressz meg kötelesség, pihenés helyett idegesség. A testem ennek megfelelően lázad, minden lehetséges módon adja tudtomra elégedetlenségét, kimerültségét. Ez pedig lelkileg még jobban kimerít. Hogy még a testem is cserbenhagy. Persze valójában én hagyom cserben őt. Nem vigyázok rá, kihasználom, nem pihentetem eleget, nem élek, nem eszek egészségesen. Nem csoda, hogy fáradt. De fáradt az agyam (szakvizsga) és a lelkem is (problémás pasi). Jó volna magam mögött hagyni mindent. Fizikailag. Elutazni kicsit. Legjobb lenne barátokhoz. Mondjuk a 39 éveshez. Pár napot a nyakán lenni, kilazulni a magabiztos, megnyugtató aurájában. Elengedni a problémákat. Kis időre kilépni a világomból, levetni a felelősségeket.