Test - kép - zavar

A mai napon visszakövetelem a testem.
A viszonyom a testemhez több, mint problémás.
Tizennégy éves voltam, amikor  dobott az első szerelmem. Természetesen azt gondoltam, biztos nem nézek ki elég jól. Biztos kövér vagyok. Úgyhogy ebéd után már max. egy almát ettem, de lehetőleg azt sem, viszont minden délután több órát tornáztam. Volt, hogy sírva csináltam a felüléseket, annyira gyűlöltem az egészet. De csináltam, mert magamat még jobban gyűlöltem. Hiába mondta anyukám néhány hónap múlva, hogy már kilátszanak a csontjaim, elmaradt a menstruációm, még mindig kövérnek láttam magamat. Isten tudja meddig fajult volna a dolog, ha nem jön közbe a nyár végén a vízitábor. Ugyanis hamar rájöttem, hogy nem tudok egész nap evezni, ha nem eszek. Valamint az egész napos sport miatt nyugodtan ehetek, nem fogok meghízni. Úgyhogy vacsoráztam a többiekkel együtt, aztán valahogy azután is, hogy a tábornak vége lett. Úgyhogy ennyi volt az anorexiás periódusom.
De a testemmel való kapcsolatom továbbra is problémás maradt. Sosem láttam magam elég szépnek, elég csinosnak, elég vékonynak. Ebben az akkori csontsovány szépségideál mellett nyilván közrejátszott az az alapvető, mélyen gyökerező hitem, hogy nem vagyok elég jó. Csak úgy általában. Semmiben. Akkor a külsőm ugyan miért is felelt volna meg nekem.
Az általánosban kézilabdáztam, a gimiben kosaraztam, aztán röplabdáztam és gimis koromban kezdtem futni is. A futás aztán végigkísért az egyetemen is, a vizsgaidőszakokat másképp ki sem bírtam volna, a nap végén a kimerítő futás segített aludni és abban, hogy ne őrüljek bele.
Az egyetemen sem a külsőmmel akartam hódítani, mindig az egyediségre törekedtem, az önkifejezésre, hajviseletben és ruházkodásban egyaránt. Törekedtem rá, hogy jól nézzek ki, de sosem az alakom hangsúlyozásával. Egész jól elvoltam magammal, voltak pasik, akiknek bejöttem és sok barát vett körül, az élet jó volt, engem szerettek, úgyhogy egészen megbékéltem magammal.
Aztán elutaztam az egyik barátnőmmel nyaralni, tengerpartra, életemben először. Életem legjobb nyaralása volt. Amikor hazaértem, levágattam és kiszőkíttettem a hajamat. Egészen világosszőkére. És életemben először dögösnek éreztem magam. 26 éves voltam. És a világ kinyílt. A pasik, akik addig észre sem vettek, előre köszöntek. Remekül éreztem magam a bőrömben, amitől csak még többen vonzódtak hozzám. Sajnos el is kapott a gépszíj és elkezdtem mindent bepótolni, ami addig kimaradt. Átestem a ló túloldalára. Pár év után úgy éreztem egy pasi sem kíváncsi rám, mind csak könnyed szórakozásra vágyik velem. Úgyhogy egy huszárvágással véget vetettem az addigi életmódomnak és lenövesztettem a hajam, visszavettem az egyéni öltözködésből is.
Eközben a viszonyom a sporthoz még mindig zavaros volt. A testalkatommal megbékéltem. Időnként fellángolás-szerűen sportoltam, de nem tudtam igazán elkötelezni magam. A visszatérő sport az életemben a futás volt, nyaranta, valamint az otthoni aerobik, mikor milyen rendszerességgel. Végigjártam az összes órát, amit az edzőtermek kínáltak, minden típust, de egyiket sem szerettem eléggé ahhoz, hogy rendszeresen eljárjak. Aztán felfedeztem a zumbát. Imádtam. Heti kétszer jártam és olvadtak le rólam a kilók. Emellett kétszer vagy háromszor futni is mentem. Aztán néhány boldog hét után a térdem megadta magát. Én meg kiakadtam. Még járni sem tudtam rendesen, nemhogy sportolni. Meg kellett műteni és évekbe telt, mire olyan lett, mint régen. Én pedig úgy éreztem, hogy a testem elárult, cserben hagyott. Most 35 éves vagyok és évek óta nem mozgok rendszeresen. Évente néhány hétig tudtam rávenni magam az itthoni tornázásra, ezen kívül semmit nem csináltam az utóbbi 4-5 évben. Futni féltem az operált térdemmel. Biztos hülyén hangzik, de féltem elkezdeni, mert a műtét előtt és után is alig tudtam járni, már kis távolságtól is bedagadt a térdem, mindig éreztem, mintha valami nem lenne a helyén. Aztán újra eljött a nap, amikor már nem éreztem a műtött térdemet minden pillanatban és annyira boldog voltam, hogy megint tudok rendesen gyalogolni, hogy nem mertem kockára tenni. Úgy egy éve derült ki, hogy gerincferdülésem van. Ülő munkát végzek, folyton fáj a nyakam, a derekam. A hátam is fájt régebben, de az megoldódott, amióta csak hátizsákot viselek. Az utóbbi hetekben kifejezetten rosszul éreztem magam. Fizikailag. Mindenféle panaszaim vannak, amiket most nem részleteznék, de eléggé megijedtem. Tegnap végre hazajött a férjem és este jó kedvem volt és elkezdtem nyújtani, kicsit táncolni, mozogni. Nagyon jól esett. És felmerült bennem a kérdés: mi van, ha én hagytam cserben a testemet?
3 éve ígérgetem magamnak, hogy elkezdek rendszeresen mozogni. Mindig volt kifogás. Először a térdem, aztán az, hogy próbálok teherbe esni és nehogy megerőltessem magam. Elég volt. A testem az enyém. Megérdemli a törődést. Nem egy szaros inkubátor. Jövő héten kezdem. Találok valamit. Minden héten elmegyek valahová és csak lesz valami, amit megszeretek. Kicsit félek persze. Idegen közegbe menni, meg félek, hogy megterhelem a térdem, de hát nem lehet örökké félni. Egyébként persze 3 hete jól megütöttem a térdeimet, a műtöttet persze jobban, meg az azonos oldali bokámat is, még mindig fáj valamennyire, kék-zöld-fekete volt az egész lábszáram. Leestem a lépcsőn. Tényleg. De akkor is el kell kezdeni. Mert amíg a testem olyan, mint egy ellenség, amitől félek, amivel max. fegyverszünetet kötök és mindig aggódok, hogy az bármelyik percben véget érhet, addig nem tudok teljes életet élni.

Semmiségek

Ma valahogy nagyon produktív vagyok. Nem kell nagy dolgokra gondolni, csak elintéztem 4-5 telefonhívást és valahogy mindenhová sikerült időpontot szerezni, varrótanfolyamra jelentkezni, pedig egy hónappal előrébb hozták a kezdést, azaz pont a jövő hétre, úgyhogy még időben voltam így is. Olyan érzés, mintha azért, mert erőt vettem magamon és elkezdtem intézni a dolgokat, az lenne a jutalom, hogy sikerült intézkedni. Furcsa elégedettség töltött el, ahogy az időpontokat beirkáltam az asztali naptáramba és meg kell mondjam, fel is pörögtem, szinte buzog bennem a tettvágy. Semmiségnek tűnek ezek a dolgok, de számomra az utóbbi években minden siker számít, legyen az a legapróbb, nekem szinte ünnep. Mostanában szinte el vagyok kényeztetve ilyen szempontból, ha az utóbbi három évet nézzük. Ami a legnagyobb öröm volt számomra az utóbbi időben, hogy az elmúlt másfél év munkája, amióta jegyzik a nevemet az új munkahelyemen, végre kezdi meghozni a gyümölcsét, úgy tűnik. Pozitív visszajelzéseket kapok kollégáktól és szakmai kérdésekkel kapcsolatban is megkeresnek, kikérik a véleményemet. A jó munka magáért beszél, csak ki kell várni, amíg elegendő munkámat látják a szakemberek. Úgy néz ki, mostanra már jó véleményt alkottak a munkámról és nagyon jól esik, hogy észreveszik, hogy alaposan, magas színvonalon dolgozom. Fogytam is, szigorúbbra vettem egy picit az étrendemet, sok zöldség, jóval kevesebb édesség. Arra is büszke vagyok, hogy már hetek óta kitartok az étrendi megszorításaim mellett. Végre, kb. 4 év után sikerült találnom egy frizurát, amit szeretek és egy jó fodrászt, aki mellett szintén tervezek kitartani. Tavasszal új, nőiesebb szemüvegkeretet is választottam. És amíg személyként, önmagamként az utóbbi 3-4 év legjobb időszakát élem, végre ismét ráéreztem önmagamra, addig a párkapcsolatomban sosem látott nehézségekkel küzdünk, valódi mélypont ez. Érdekes az élet. Mindig tartogat kihívásokat valamilyen téren. Sosem nyugszik.

Szeretnék valaki anyja lenni

Lassan két éve próbálkozunk a férjemmel. 16 hónapja vagyunk házasok. Anyukám mesélte, hogy az ő idejében a párok csak összeházasodtak, nem védekeztek, aztán megszülettek  gyerekek, amikor besikerült, nem mérték az időt. Erre azt szoktam felelni, hogy az ő idejében a párok tíz évvel fiatalabbak voltak. Anyukám 23 volt, amikor születtem. Akkor már két éve voltak házasok apával. Én 35 éves vagyok. A tudomány szerint a párok nagy részének 2 év alatt sikerül teherbe esni. Erre pedig az a válaszom, hogy a férjem heti beosztásban dolgozik, ami azt jelenti, hogy egy hónapban 2-3 hétig  nincs itthon. Úgyhogy valójában nem próbálkozunk 2 éve. 

De nem ez a lényeg. Mindenki mondja, hogy nők szülnek még 45 évesen is manapság. Persze, tudom én is. Valóban kitolódott a gyerekvállalás ideje is, mint minden másé manapság. De attól még egy idősebb nő terhessége sokkal rizikósabb. Ez viszont tény. 

De a leglényegesebb dolog az, hogy én már évek óta szeretnék gyereket. Már jóval azelőtt, hogy a férjemmel megismerkedtem, abban az időszakban, amikor egyszerűen nem sikerült egy tartós kapcsolatot kialakítanom, már akkor azt mondtam, hogy ha véletlenül teherbe esnék valamelyik futó kapcsolatomban, akkor megtartanám a babát. Olyan 27-28 éves korom óta gondolom ezt. Csak viszonyításként: 31 évesen ismertem meg a férjemet. 

Nem a terhességre vágyom. Amikor tavaly decemberben kiderült, hogy terhes vagyok, rettegtem. Végig rettegtem a hat hetet, amíg kiderült, hogy nem életképes a terhességem. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz egyszerű végigcsinálni a kilenc hónapot. De Isten látja lelkemet, megoldom. Kibírom. Mert nagyon szeretnék egy gyerek anyukája lenni végre. Szeretném nevelni, figyelni, ahogy gyarapodik, törődni vele, segíteni az élet útvesztőiben. Lelkileg már régóta az életemnek ebbe a fázisába léptem. Ideje lenne, hogy valóban elkezdődjön. 

YA / fantasy

Rengeteget olvasok. Legtöbbször fantasyt és ifjúsági könyveket. Sokan nem értik, miért. Nem azért, mert nem értem a magasabb irodalmat vagy akár a komoly témákat. Egyáltalán nem, sőt. Megvolt annak a maga ideje. Ifjú koromban, mikor szomjaztam a tudást a felnőtt létről, a való világról, mikor tudtam, éreztem, hogy vár rám az életem, az én önálló életem, hogy elkezdjem, nem tudni, pontosan mikor, csak jöjjön már, mert én kész vagyok. Epedve vártam, hogy elkezdődjön az, amilyennek a felnőtt életet a való világban elképzeltem. Aztán - csavar - a való élet mindennek bizonyult, csak annak nem, amit úgy vártam, annak nem, amit elképzeltem. Úgyhogy most szomjazom azt az életet, amikor még úgy tűnt, hogy az én saját, külön bejáratú érzéseim formálják a világot körülöttem, azokat az érzéseket, amelyeknek ilyen hihetetlen erejük - terraformáló intenzitásuk - volt, mert a felnőtt életben csak szürke, megzabolázott, ketrecbe zárt, börtönben sínylődve elsorvadt, szürke árnyait érzem ezeknek az eredeti, őrült, világmegváltó, tomboló, irányíthatatlan, sokszor ijesztően intenzív érzéseknek. Ezért olvasok ifjúsági könyveket. Sok közülük "csak" emlékeztet, milyen volt tizennégy évesnek lenni, felidéződnek bennem az akkori gondolatok, események, érzések emlékei. De akad néha olyan szerző, aki olyan kreatívan, frissen, érzékenyen nyúl a kamaszok gondolat- és érzelmi világához, hogy szinte beszippantanak, feltöltenek ezek a csillámló, száguldó, tornádó-szerű érzések. A fantasy, a másik szerelem, más tészta, mégis hasonló. A fantasytől nem leszek kapkodó lélegzetű, esetlen, izgatott kamasz, felhevült érzelemgombóc. A fantasy elnyel és feloldódom benne. Aláhullok a történetbe és mikor földet érnék, már nem vagyok ott, testetlen megfigyelő lettem, egy szempár, mint térfigyelő kamera egy épület falán. A szemem előtt zajlik a történet, a szereplők olyan közel vannak, hogy szinte megérinthetném őket. Persze nem tehetem, hiszen nem vagyok része az eseményeknek, csak megfigyelek, mint légy a falon. Sok fantasy a sötét középkorhoz hasonló környezetben játszódik, a modern ember számára elképzelhetetlen életkörülmények között, amikor még a mindennapi élet is veszélyes volt. Szóval ott ez a világ, a maga veszélyeivel, önkényuralommal, katonákkal, háborúkkal, betegségekkel. A plusz, amitől a fantasy más lesz, az a varázslat. Mindig van varázslat. Nem létező, izgalmas, gyönyörű, ijesztő, elképesztő lények, bűbáj, olyan képességek, amikről csak álmodni mernénk. Nos, ez az, ami felszabadítja az elmémet, amikor fantasyt olvasok: ami a való világban lehetetlen, itt megtörténik. Magától értetődően. Felemel, kiemel a hétköznapok, a kötelességek, a szűk lehetőségek közül és lehetővé teszi mindazt, ami lehetetlen. Olyan érzés, mintha a felszínre buknék a mély, hideg, nehéz víztömegből és végre teleszívnám a tüdőmet levegővel. Ilyen lehet az első lélegzet. Amivel minden elkezdődik. 

Ajánló: 

Brent Weeks, a fantasy kortárs (mondanám, hogy istene, de...) nagymestere

Jandy Nelson: Neked adom a napot

Nem tudom elmondani, mennyire...

Nagyon rossz passzban vagyok.

Csapdában érzem magam. 

Két és fél éve váltottam munkahelyet és várost, hogy a barátommal éljek, aki azóta már a férjem. Szeretem őt. Ez rendben is van. De rajta kívül iszonyúan elégedetlen vagyok az életemmel és igen boldogtalan és frusztrált, valamint ingerlékeny vagyok emiatt. 

Persze a legnagyobb baj az, hogy ki nem állhatom a munkahelyemet. A főnökömet, a munkatársnőimet. Olyasmit kell csinálnom, ami az előző helyen elképzelhetetlen lenne az én pozíciómban, soha fel sem merült volna, mikor idekerültem, megállapodtunk, hogy ez így is marad, ehhez képest a főnököm már második alkalommal kényszerít erre. Kényszerít. Na, igen, sokan mondják, hogy azt nem lehet, meg ugyan mit csinálna, ha nemet mondanál. Nos, próbáltam, szarrá szivattak. Úgyhogy ezzel már nem próbálkozom. Amióta itt vagyok, megtanultam, hogy sok szar ember kis helyen is elfér, hogy vannak, akik egyszerűen eldöntik, hogy nem kedvelnek és ehhez tartják magukat, anélkül hogy okot adtál volna rá. Hogy van, hogy a főnök ugrál úgy, ahogy a beosztottak fütyülnek. Amióta itt vagyok, megtörték a lelkem, elvesztettem önmagam, utóbbiból már felálltam  valamennyire, legalábbis néha már magamra ismerek (oké, most már inkább gyakran). De a lelkem törött maradt. A férjem válasza a munkahelyi helyzetemre az volt, hogy teherbe esek és akkor itthon maradhatok a gyerekkel és kitalálhatom mihez kezdjek. Megpróbáltam. Teherbe estem, elveszítettem. A terhesség, mint kiderült ráadásul egy olyan állapot volt, amit bár nagyon vártam, iszonyatosan rosszul éltem meg. Rettegtem. Rettegtem attól, hogy valami, bármi gallyra megy. Aztán vége lett és én megkönnyebbültem. Ugyanakkor persze hatalmas veszteség és nagyon fáj. Ugyanakkor félek szembenézni azzal, miért éltem meg úgy, ahogy, ráadásul ezzel kezdeni kellene valamit, mielőtt újra teherbe esnék. Az idő pedig telik. 35 éves vagyok. Már nem várhatok a terhességgel. Már nem tehetem félre a dolgot. 

A munkám nem tesz boldoggá. Sokat gondolkodom ezen. Nyilván számít, hogy ki nem állhatom az embereket a melóhelyen, hogy nem tudok ide beilleszkedni és nem is akarok, mert ahhoz olyan szarrá kellene válnom, mint ők. A régi munkahelyemen ugyan remek emberek vettek körül (kevés kivételtől eltekintve), sokukat most is a barátomnak tartom, de ott sem szerettem dolgozni, mégpedig azért, mert kurva sok volt a munka. Itt kora délután végzek. Sok a szabadidőm, de semmihez nincs kedvem, mert leszív a közeg. Ráadásul, ha lenne is kedvem csinálni valamit, nincs kivel, mert nincsenek barátaim. Pedig én az a típusú ember vagyok, aki könnyen épít kapcsolatokat, de itt valahogy minden próbálkozásom kudarcba fullad. Nem vevők rám. Nos, én társasági ember vagyok, a hangulatomon nem segít, hogy nincs kihez szólnom. 

A város. A város mocskos, ócska, mintha húsz évet utaztam volna vissza az időben és rengeteg a cigány. Én nem voltam rasszista, amíg ide nem kerültem. Most is csak a cigányokkal szemben. Tapasztalati okokból. A levegő borzalmas, iszonyú. És ha ezektől el is tekintenék, akkor visszakanyarodhatunk ahhoz, hogy oké, fedezd fel a várost - mindig egyedül.

Vissza a melóhoz. Gyűlölöm az egészségügyet. Egy döglött, szar rendszer kulimunkása vagyok. A megbecsülés hiányzik legjobban, nem a pénz. A betegek, a főnököm, a beosztottak, az átlag magyar  részéről. A munkám mókuskerék, futószalag. Néha örömömet lelem egy-egy kifejezetten érdekes esetben, de ennyi. A maradék idő szalagmunka. Ezért tanultam ennyit? Ezért hoztam annyi áldozatot, szenvedtem fizikailag, lelkileg és mentálisan? Kurvára nem érte meg. Bárcsak visszamehetnék. Hagynám a francba és elmennék angol szakra. Még most is elmehetnék angol szakra. Igen. A férjem nem támogatja az ötletet, de ha ezt figyelmen kívül hagyom is, amíg elvégzem, kell valami állás, amiből kifizetem a levelezőt. Ez az állás megöl, ha maradok. Erre már rájöttem. Elpusztít mindent, amit valaha szerettem magamban. Úgyhogy elkezdtem keresni a szülővárosomban, de sajnos alig van lehetőségem. Most is egy válaszra várok, de ahogy telik az idő, úgy fogyatkozik a remény. Pedig haza szeretnék menni. Bárcsak soha ne jöttem volna ide! Bárcsak tudtam volna, hogy van sokkal szarabb annál, hogy sokáig dolgozom. Bárcsak újrakezdhetném és más pályát választhatnék és bárcsak boldog lennék vele! De jelenleg csak azt szeretném, ha ez a hely a szülővárosomban igényt tartana a munkámra és hazamehetnék. A többi majd kialakulna. 

In vino veritas

Ma este is borozok. Szeretem azt az éber bágyadtságot, amibe sodor. Szeretem az érzéseket, amik előtörnek belőlem, akkor is, ha kissé fájnak. Nosztalgikusak. Eszembe jutnak az évek, amikor ittunk és bolondok voltunk, hülyeségeket csináltunk, boldogok és boldogtalanok voltunk, éltünk. Mindig együtt, sosem egyedül. Nem maga a bor hiányzik (vagy bármely egyéb alkohol), hanem mindaz, ami ehhez kapcsolódik. Az élet. Az egyetemi éveim a legjobbak voltak. Meghosszabbítva egy pár évvel, amikor elkezdtem dolgozni, de szinte ugyanúgy éltem. Fair ezt mondani a férjemnek? Hogy a francba élhetnék megint úgy, hogy érezzem hogy élek? Hogy ne csak túléljem egyik napot a másik után ebben a posványban, amit a mindennapjaimnak nevezek. Iszom és emlékszem. Mindarra, ami megtörtént velem, abban a régi életben. Olyan izgalmas volt. 

Random

Nem szabadulok a Call me by your name-től. Újranéztem. Aztán még részeket megint újra. Belehalok. Szerelmes vagyok a szerelmükbe. El kell olvasnom a könyvet.

Instrumentális zenét hallgatok második napja, abban a reményben, hogy kitisztulnak a gondolataim.

Tobzódom a kiruccanás gondolatában. 3 éjszaka a hotelben, 3 este a barátaimmal.

Iszok. Mert lehet. Ma este megittam 3 pohár vörösbort és a lehető legjobb gondolataim támadtak. Pl. felhívtam Rékát, hogy húzzunk el valahová hosszú hétvégére, ahogy régen, amikor a férjem úgysincs itthon. És ő belement! Isten áldja a szingli barátnőket!

Menedék

Ez a hétvége megint nem szólt másról, mint a menekülésről. Menekülésről a valóságból. Két napig sikáltam agyatlanul, aztán mikor már nem volt mit vagy elfáradtam, akkor belesüllyedtem két különböző sorozatba, aztán tegnap este egy filmbe. Mert hát kinek van kedve konfrontálódni a főnökével, a saját és a mások életét is megváltoztató döntéseket hozni? Mennyivel egyszerűbb azon gondolkodni, hogy mennyire szeretném, ha minden más lenne. Csak így általánosan. Ami persze azért így, általánosságban nem teljesen igaz. Szeretném, ha egyes dolgok nem úgy lennének, ahogy. Olyan könnyű tátott szájjal nézni egy világot, kitalált karakterekkel és irigyelni őket. Mert bármilyen nehézséggel kerülnek szembe, bármilyen tragikus a múltjuk, ők bátrak, mennek tovább előre, övék az erő és a hatalom. Nem hagyják, hogy más irányítsa az életüket. Ha mégis megpróbálja, megtalálják a módját, hogy visszavágjanak, hogy visszavegyék a kontrollt. Ez az, ami nincs meg a való életben. Legalábbis az én életemben. Miért érzem magam folyamatosan áldozatnak? Nem volt ez így régebben. Menekülök a munkahelyi konfliktusaim elől, a rengeteg lenyelt sérelem pedig verbális agresszióban mutatkozik meg (illetve néha tönkreteszek itthon ezt-azt, főleg műanyag dolgokat...). Meg kell találnom a módját, hogy kommunikáljam a véleményemet. Nem kell mindent válasz és vélemény nélkül hagynom a főnökömnek, csak azért, mert a főnököm. Nyilván nem tiszteletlenségről beszélek, de ez a pár év már így is azt érte el, hogy a rengeteg lenyelt dolgot sérelemként éltem meg és belül valójában nem tisztelem, hanem sokszor lenézem. Talán kevésbé utálnám, ha nem tartanék magamban mindent. Valahol az arany középúton kell lennie az igazságnak. 

Hiányérzet

Gyakran próbálom megfogalmazni, mi hiányzik. Az úgymond "régi életemből". Törvényszerű, hogy idővel a barátokkal egyre ritkábban tudunk összeülni? Hogy vége a világmegváltó beszélgetéseknek?  Hogy már nem osztunk meg egymással kínos dolgokat és röhögünk szívből magunkon? Vagy már nem is történik velünk semmi ilyesmi? És az normális? Mióta nem ismerünk meg új embereket? Vagy ha mégis, azokkal sem beszélgetünk semmi érdekesről. Elmaradtak a piálások, pedig a legtöbb jó sztori úgy kezdődött. Munka van, meg házasság, meg gyerekek. Annyira unalmas. Ezek lettünk? Mi van azokkal, akik lenni akartunk? Mik, kik akarunk lenni most? Miért nem erről beszélgetünk? Miért nem hülyéskedünk a nagy komolykodás helyett? Legalább azzal a néhány alkalommal. Hiányoznak a végletek, a végletes érzelmek, a felelőtlen, meggondolatlan cselekedetek, a hibák. A meglepetések. A fordulatok. Mindig is minden vágyam volt együtt nyaralni a barátokkal, kibérelni egy házat valahol. Sosem történt meg. Miért? Ha eddig nem történt meg, megtörténhet még valaha? Mindig arra vágytam, hogy szoros maradjon a kapcsolatom a barátaimmal, de valójában mire elég az a néhány telefonbeszélgetés meg 2-3 órás találkozó egy évben? Vannak barátaim, számíthatok rájuk, de valójában csak a régi idők kedvéért, amikor még minden időnket együtt töltöttük. Én hívom őket, ha bajom van, de ők nem hívnak engem. Van, aki még akkor sem, ha nincs baja. Csak én hívom őt. Hogy történt ez? Mikor? Miért? Mit tehetnék, hogy jobb legyen? 

Call me by your name

Csodálatos észak-olasz nyárban, buja kertekben, hűvös szobákban, csillogó tavak mellett, hangulatos városkákban telik Elio nyara. Minden úgy indul mint az eddigi nyarakon, haverok, lányok, cigi, zene, amíg meg nem jelenik a színen az amerikai Oliver, Elio édesapjának vendége. Oliver hat hétig marad velük és mire távozik, Elio megváltozik. 

SPOILER!

Elio-t már a kezdetektől összezavarja a jóképű, szőke Oliver, nem tud eligazodni az érzésein. Félreérthető jelenetek, beszélgetések, érintések követik egymást, aztán kettejük tisztázatlan kapcsolata lassan alakul át valami mássá. Lassan és gyönyörűen. A két főszereplő között izzik a levegő, a szerelmi jelenetek igazán forróra sikerültek. Nagyon izgalmas az a finom tapogatózás, az érzékeny kommunikáció, ahogy Elio és Oliver próbálnak őszinték lenni egymással, miközben tulajdonképpen ugyanazt akarják kétségbeesetten: együtt lenni. Mint a mágnes, olyanok a vásznon. Teljesen hitelesek. A végén, amikor el kell válniuk, a szívem hasadt meg. Mindkettőjükért. Pedig eleinte Olivert nem kedveltem. Aztán ahogy kibontakoztak a történések, kiderült milyen vívódás rejlik a távolságtartása, a viselkedése mögött, hogy mennyire érzékeny valójában és mennyire nem szeretne fájdalmat okozni. Elio szülei pedig imádnivalóak, mindenkinek ilyen szülőket és jobb lesz a világ. 

Az egész film csodálatos volt, most is kavarognak bennem a szebbnél szebb, érzékenyebbnél érzékenyebb és igazán kedves jelenetek. Mert az egész film kedves. Nem hittem volna, hogy fel lehet dolgozni így ezt a kényes témát: hogy a végén valami ennyire szép, kedves és szívfacsaró sül ki belőle.
Elsőre azt gondoltam, minek a végére a téli jelenet. Minek bele a bejelentés, hogy Oliver megnősül. Aztán elgondolkodtam: miért, minek is kellett volna történnie? Először is: ez egy coming of age film. Az első szerelem. Ami a legritkább esetben tart örökké. De még inkább: 1983-ban vagyunk, Elio még kiskorú, ráadásul milyen jövője lehetett volna ennek a homoszexuális kapcsolatnak akkor? Mikor sajnos még most, 2018-ban is olyan kommenteket lehet olvasni, hogy jó volt a film, de miért nem lehetett úgy megcsinálni, hogy Elio egy nőbe szeressen bele. Még manapság is ilyen elfogadott a homoszexualitás. Nyilvánvaló, hogy szerették egymást, mindketten. Biztosan nagyon hiányoznak egymásnak és szenvednek is. Úgyhogy eljön az ünnep és Oliver enged a csábításnak, hogy felhívja Elio-t. Ami persze nem segít. Mert a helyzet mit sem változik. Csak megtudják, hogy még mindig ugyanúgy éreznek. Egy ideális világban Oliver marad, hiszen a szülők elfogadóak, megbújnak a csodás olasz vidéken álló házban, de ez nem a valóság. A valóság az, hogy az utcán a mai napig nem mehet végig egy homoszexuális pár kézen fogva, anélkül, hogy a bántalmazást kockáztatnák. Egy házba (kalitkába) zárt szerelem, ami csak a falak közt működik, vajon meddig tarthat? Meddig lehet így élni? A telefonbeszélgetésből az jön le, hogy mind a ketten fájdalmasan tudatában vannak annak, hogy nincs mit tenni. A legvégén pedig, amikor Elio a kandalló előtt guggol, nos az a pár perc... annyira kifejező és fájdalmas, pedig valójában nem történik semmi, csak az arcát látjuk, de azon az arcon nagyon is sok minden történik. 

Minimál luxus

Mostanában többre vágyom. Közben pedig kevesebbre.

Kevesebb cuccra, kevesebb zavaró tényezőre, kevesebb ételre, kevesebb fafejre.

Ugyanakkor minőségi dolgokra vágyom, apró adag ételkölteményekre, pár szem kézműves vagy svájci bonbonra, minőségi italra. Minőségi időre. Minőségi beszélgetésre fontos, értelmes emberekkel. Kevesebb, de jól kombinálható, érdekes és szép ruhadarabra. Drága, egyedi ékszerekre.

Sok-sok jó könyvre. 

Sok-sok napfényre.

Jövő héten a szülővárosomba megyek továbbképzésre és szállást foglaltam magamnak. Nem akarok a szüleimnél megszállni. A kétszobás lakás egyik szobájában, úgy, hogy folyton csak útban vagyunk egymásnak, a fürdőszoba szűkös és utálom az ócska zuhanykabint. Ráadásul a három este, amikor ott leszek, szeretnék a barátaimmal találkozni végre. Három este kevés is lesz ehhez. Nem akarok bűntudatot érezni, amiért nem maradok otthon velük. Jól akarom magam érezni, kikapcsolódni, egy tiszta hotelszobában nyugovóra térni. Pihenni. Mint egy wellness. Azt hiszem, megérdemlem. Így is távolsági busszal kell mennem és jönnöm, mert vidéken ennyire jó a vasúti közlekedés. MÁV, annyira rühellek. Miért is adatna meg az embernek a könnyű és relatíve kulturált utazás az IC-n? Mindegy. Szóval, barátnők (és barátok), bor, beszélgetés, hotelszoba. Mint egy igazi utazás. Egyedül, mint régen. Alig várom.

Napfény járja át a szívem újra

Tegnap azt hiszem mindenki érezte a tavaszt. Egész nap sütött a nap, reggeltől estig folyamatosan. Nem is emlékszem már mikor volt ilyen utoljára. Munka után ebédelni mentünk, aztán pedig egy kávézóba, ahonnan csodás a kilátás. Most jártunk ott először. Ahogy ott üldögéltünk, a napfény akadálytalanul áramlott be a kávézó hatalmas ablakain, zongora muzsika szólt és lenéztem a fényben fürdő városra, az apró járművekre és még kisebb emberekre, kellemes nyugalom szállta meg a lelkemet és az elmémet. Mindig is szerettem a perspektívát. Ha a dolgokat távolabbról szemléled, minden megváltozik, az arányuk, a jelentőségük. Sokszor a hétköznapokban nem vagyok képes hátra lépni egy lépést, hogy sikerüljön másképp látnom a dolgokat. Tegnap a kávézóban egy egyszerű és nagyon élvezetes módját tapasztaltam meg ennek. Nyaraláskor éreztem már hasonlót, szinte megkönnyebbülést, hogy hátrahagyok minden gondot és kötelezettséget. Ez kicsit más élmény volt, valóban felülemelkedés a dolgokon. Fentről nézve a város kisebb-nagyobb hibái nem láthatók, de feltűnnek a kedves, tetszetős épületek, a napfény pedig mindent megszépít, barátságosabbá tesz. Szívmelengető volt nézni embertársaim meg nem álló sürgés-forgását a délutáni csúcsforgalom kezdetén, úgy, hogy egyáltalán nem voltam részese ennek, helyette a nyugalom szigetén ücsörögtem egy kávé és sütemény mellett. Több ilyen kellene.

Az elmédben vagy igazán otthon

Szeretem a kávé illatát reggelente. Reményt csempész a kilátástalan napokba. A frissen lefőtt kávé illata szerintem az egyik legjobb illat a világon. De most már egyébként is kicsit több a remény reggelente: hatkor, amikor kelek, már világosodik. Tegnap pedig rácsodálkoztam arra is, hogy délután ötkor még csak sötétedik. Végre nem sötétben ébredünk - sötétben élünk - sötétben fekszünk a  rutin. Hihetetlen mennyit számít. Régebben terveztem skandináv országban dolgozni, élni. Nos, nem hinném, hogy bevált volna. Valaki, aki ennyire érzékeny a nappali fény mennyiségére, mint én, valószínűleg hamar belátja, hogy semmi keresnivalója északon. Ja, mondtam már, hogy a hideget sem szeretem? :) A férjem holnap már dolgozik, úgyhogy előttem áll egy hétvége, teli lehetőségekkel. Ilyenkor milyen hosszúnak, szinte végtelennek tűnik két teljes szabadnap. Aztán persze iszonyú hamar eltelik és a töredékét sem tudom elvégezni mindannak, amit jó lenne megcsinálni. De nem baj. Alakul, ahogy alakul. Két szabadnap mégis szuper lesz. Én időről időre igénylem az egyedüllétet, az olyan szabadidőt, amikor én döntöm el, mit és mikor csinálok. És előfordul, hogy semmit nem csinálok ilyenkor. Igazán üdítő tud lenni. A mai világban ezt luxusnak kiáltják ki, amit igazán sajnálok. Milyen világ az, ahol egy perced sincs arra, hogy ne csinálj semmit? A szemlélődés pedig fontos, az elmélyülés a saját elménkben. Így születtek a világ legnagyobb gondolatai is. Az a baj, hogy a mai világ jelszava a produktivitás. Még a szabadidőben is: teljen úgy, hogy, hasznos legyen, neked vagy másoknak, esetleg mindkettő. Gyárts valamit: kaját, kézműves cuccot, szelfit (arról, ahogy edzel, kirándulsz vagy meditálsz). Így lehet eladni a sok magazint a "lelassulás művészetéről".  Ezzel először karácsony előtt találkoztam, eléggé röhejes volt. De azt el kell ismerni, hogy tudatosan-tudattalanul hat ránk a környezet, a média, a trendek. Hihetetlen (és félelmetes), hogy mennyire össze van zavarodva a modern ember abban a modern világban, amit az emberiség hozott létre. 

Hajnali fény

A taposómalom megöli a lelket. Jelen pillanatban, így fél hétkor, mikor készülődnöm kellene a melóba és nem írogatnom, az a legjobb, hogy már nincs olyan sötét. Fél hét van és már nincs teljesen sötét. Remény, barátaim, ez van a pillanatban, a pirkadatban, a nappali fényben. Kétségeim vannak. Próbálom őket megbeszélni a férjemmel. Annyira szerencsétlen dolog ez, hogy engem egy városba, őt egy másikba húzza a szíve, közben persze mindketten jót akarunk a másiknak, meg együtt akarunk lenni. Úgy tűnik ez folyamatos áldozatokkal jár, hol egyikünk, hol másikunk részéről. Nehezemre esik úgy arra kérni, hogy hozzon meg egy áldozatot, hogy nem tudom megígérni, sőt néha elhinni sem, hogy jobb lesz (ezt tanította nekem az itt eltöltött két és fél év). Ugyanakkor anno én meghoztam ezt az áldozatot, mert annyira hittem benne, hogy jó lesz, hogy a helyes út, a közös jövőnk így indul el. Mekkorát csalódtam. Nem benne és a házasságunkban, ezt le kell szögeznem, az az egyetlen jó, ami kisült ebből. Azt hittem, ebben a városban szép életet teremtünk magunknak, hogy a munkahelyemen jól beilleszkedek. Úgy érzem, mindent megtettem, sőt, többet is, azért, hogy a munkahelyemen elfogadjanak. Ehelyett megtörtek. Ezt sosem hittem volna. De szerencsére csak egy időre. Szerencsére össze tudtam szedni magam. És nem akarok nekik lehetőséget adni erre többé. Vagy arra, hogy bármilyen egyéb módon bántsanak vagy megalázzanak. Nem kívánom senkinek azt, amin én átmentem. Harminc fölött érkeztem ide, úgy hogy tudtam ki vagyok és mit akarok. Aztán egy csapat ember - akiken kívül sajnos egyéb bejövő információm  szinte senkitől nem volt - görbe tükröt tartott elém és én hitetlenkedve néztem a képet. Teljesen megkérdőjeleződött minden, amit magamról tudtam. Minden, amit mondtam vagy tettem, kifacsarva, félreértelmezve jelent meg. A viselkedésem, a gondolataim, minden, ami én vagyok, rossznak és elfogadhatatlannak lett beállítva. Olyan változásokat követeltek tőlem, amiket nem akartam, olyan személyiséggé, olyan emberré akartak formálni, amelytől irtózom: saját képükre akartak formálni. Senkinek nem kívánom, hogy felnőtt, öntudatos emberként megrendüljön az önképe. Az egy olyan válság, amit nagyon nehéz kezelni. Aztán szerencsére, segítséggel és hosszas (hónapokig tartó) munkával kimásztam ebből a gödörből, letakartam a torz tükröt és minden nap kitartóan igyekszem emlékezni arra, ki vagyok és ehhez tartani magam, miközben igyekszem nem generálni semmi feszkót a melóhelyen azzal, hogy önmagam vagyok! Mert úgy tűnik, ahányszor csak egy szikrányit merek önmagam lenni, azzal újra ellenem fordulnak. Komolyan mondom, ez egy röhej! Tiszta röhej ezt így olvasni. De biztosíthatok mindenkit, megélni minden, csak nem röhejes. 

Burn brighter, Make a change

Elég volt. Ennyi volt. Küzdeni fogok a "sorsom" ellen.

Nem tudom, mennyiben az én hibám. Nem tudom, lehetne-e máshogy csinálni. Mármint biztosan lehetne, de hogy vezetne-e bárhová. Az, ha megpróbálnék olyanokkal beszélni, akik az elmúlt két évben bebizonyították nekem, hogy az őszinteség büntetendő, az egyéniség megtörendő, a gondolkodás tiltott, a változtatás az ördögtől való. Nem tudom, sikerül-e. A körülmények pont nem ideálisak. De meddig nyeljen egy ember? Ugyanakkor rohadtul félek. Félek, hogy nem sikerül. Félek, hogy sikerül, de hónapok múlva kiderül, hogy nem jobb. Maximum máshogy rossz. De el kell hessegetnem ezeket a gondolatokat, mert nem ez a lényeg. Ami lesz, azzal ráérünk megbirkózni akkor. Előre aggódni az összes lehetőség miatt teljesen értelmetlen. De az a gondolat, hogy a kezembe veszem a sorsomat és más lehetőséget keresek, akkora energiát ad, amekkorát régen nem éreztem. Ezt a gondolatot, ezt az érzést ragadom meg, amikor ma elkezdek telefonálni és felmérni a lehetőségeket. 

Szép kilátások

Gyorsan telnek a téli reggelek. Időben felkelek, pedig tényleg semmi kedvem, az ébresztőóra hangja minden reggel, akár egy sorscsapás. Ma sincs másképp. Az volt az első gondolatom ébren fekve a sötétben horkoló férjem mellett, hogy milyen szívesen hazautaznék szombaton a szülővárosomba, de ahhoz korán kellene kelni és annyira szeretnék már egyszer egy jót aludni, addig, amíg jólesik. Minden nap a melóban kész tortúra, de a mai különösen szuper lesz, hiszen nincs elegendő mukaállomás, így valaki csak lézeng, na, ma ez én leszek, még a munkába se tudok temetkezni, hogy gyorsabban teljen az idő. Valamint tegnap elkövettem azt a "hibát", hogy az egyik szervezési osztályon meg mertem érdeklődni valamit, ami, ha visszajut a főnököm fülébe, a paranoid elméje jól kiforgatja és majd megint jól lecsesz, hallod, mint egy szaros gyereket, mintha joga lenne hozzá. Aztán meg seggfej lesz velem újra, mert egy kicsinyes, bosszúszomjas, hataloméhes, egomán fráter. 

Milyen jókat aludtam a befuccsolt terhességem hetei alatt. Idegeskedés, szorongás ide vagy oda, aludtam, mint a bunda. Minden éjjel. Csak a múlt hétfő óta nem megy, akkor realizáltam, hogy ezen a héten már jönnöm kell dolgozni. Á, biztos nincs összefüggés. 

Cinderella reloaded

Holnap reggel újra dolgozni megyek. Mint mindenki. Hétfő, mindenki legkevésbé kedvelt napja lesz. Hetek óta nem voltam dolgozni és reméltem, hogy néhány év alatt lesz időm kitalálni, hogyan ne kelljen soha többé visszamennem. De a dolgok másként alakultak. Ebben az évben semmi nem alakult úgy eddig, ahogy vártam. Lassan megtanulom, hogy inkább ne várjak semmit, csak sodródjak az árral. Idén el akartunk költözni az albérletből a férjem házába, de nem fogunk. más megoldást kell keresni. Pedig mindazok után, amik történtek ebben a januárban, ez volt az egyik gondolat, amibe kapaszkodtam: a költözés, a saját ház, a kerti partik, családi összejövetelek, közös Karácsony nálunk. Ez mind ugrott. 35 leszek idén és se gyerekem nem lesz addigra, sem saját otthonom. Valahogy nem így képzeltem anno. Amióta ide költöztem, ebbe a városba, mintha csak nehéz leckéket kapnék az élettől. De meguntam. Meguntam a vágyakozást a régi életem után, a siránkozást a problémáimon, a gonosz embereket, akik körülvesznek. Meguntam, hogy szenvedő alany legyek. Egyszer egy pasim azt mondta, hogy ha Disney hercegnő lennék, Hamupipőke lennék. Mikor néztem rá értetlenül, azt mondta, hogy ellentétben egy közös ismerősünkkel, aki tiszta Hófehérke, azaz egyértelműen áldozat, én nem vagyok az a típus, én megyek és megcsinálom magamnak a dolgokat. Már akkor is jólesett ez a bók, még ha kicsit sántít is a hasonlat, vagy legalábbis szubjektív. Nos, ideje, hogy a kezembe vegyem az irányítást. Na nem az életemét, azt épp ellenkezőleg: el kell engednem, bármilyen szorosan is markoltam eddig az illúziót, hogy én irányítom. A hozzáállásomét. A városhoz, önmagamhoz, az életemhez. Mert egy dologhoz bizony az én kezemben van a kulcs: a boldogságomhoz. 

1:54

Régóta nem nézek mást, mint vígjátékot, romantikus filmet vagy romantikus vígjátékot. Van elég bajom, azért nézek filmeket, hogy kikapcsolódjak. Nem volt ez mindig így. Megnéztem minden utamba kerülő háborús filmet, mintegy mementóként, hogy mindig a tudatomban legyen, mennyire szörnyű a háború. Nem hatottak meg a brutális képsorok sem, sőt, néha láttam a szépséget bennük, mikor pengékkel harcoltak, szemtől szembe. A lőfegyverek gyáva brutalitását sosem fogom megérteni, a tömegpusztító fegyverek pedig az emberi faj irdatlan idiotizmusának bizonyítékai a szememben. Szóval a következő habkönnyű szórakozást ígérő mozi keresése közben valahogy mégis elém került most ez a film. Sportfilm. A futásnak nem bírok ellenállni. Imádok futni, habár évek óta nem csinálom, a térdműtétem óta, de nagyon hiányzik. Úgyhogy elkezdtem. És nem bírtam abbahagyni. Ez a film nem sportfilm. Nem is dráma, ez egyenesen tragédia. 

Egy gimis srácról szól, aki meleg, de még magának sem bírja bevallani. Egy tragédia határozza meg az életét és könnyű célpontot nyújt a gimi menő srácainak, akik előszeretettel zaklatják, mert nekik ez vicces. Igen egy újabb film a bullying, az iskolai zaklatás témakörében. Mikor újabb veszteség éri, a főszereplő srác, Tim a maga módján akar revansot venni a felelősökön. Ettől a ponttól kezdve az álomgyár egy cukormázas sportfilmet csinált volna a történetből, ahol az erkölcsi győzelem Timé. De ez nem egy amerikai film. Sokkal életszagúbb annál. 

Innen csak saját felelősségre olvassatok tovább, lelövök jó pár poént. 

A tizenévesünk körül hiába van három ember is, akik próbálnak neki segíteni a maguk módján, egyiküknek sem sikerül. Tim pedig, mivel csak egy kamasz gyerek, hibázik, ahogy mindenki az ő korában. Csakhogy ezzel a hibájával megzsarolják és sakkban tartják, elveszik tőle az erkölcsi győzelem lehetőségét is. És amikor Tim felül akar kerekedni a helyzeten és egy utolsó erőfeszítéssel megpróbálja helyrebillenteni a dolgokat, megalázzák. És a csorda egy emberként követi az őt megalázó népszerű seggfejeket. És akkor elszakad a cérna. Tim elhatározza, hogy a bűnösöknek bűnhődniük kell. De mivel ő olyan, amilyen, a végén képtelen véghezvinni a tervét. Sőt. 

Innen pedig a véleményem következik, ami igen szubjektív és totál kibeszélős, tehát csak akkor olvassatok tovább, ha nem baj, hogy mindent elmondok a történetről.

34 évesen már elég nehéz számomra megérteni a kamaszokat, a nem kérek segítséget senkitől, nem mondom el a problémáimat senkinek, nem leszek besúgó mentalitásukat. Saját maguk kreálta ketrecben élnek a szereplőink, Tim és a barátja Francis. Amikor Francisnál betelik a pohár és színt vall, Tim nem áll mellé, magára hagyja. Mikor megpróbál újra mellé állni, már késő. Itt Timnek már nem csak a be nem vallott homoszexualitásával, hanem a fel nem vállalt szerelme elvesztésével is meg kell küzdenie. Egyedül. Mert sem a tanárával, aki az edzője is, sem az édesapjával, aki szemmel láthatóan törődik vele, nem őszinte. Többször is próbálnak vele beszélni, de ő makacsul hallgat és ellenséges. Egyszerűen soha nem fogom megérteni, miért nem képesek a kamaszok kissé bízni a felnőttekben. Szerintem az összes esemény megelőzhető lenne. A fiúk átmehetnének másik gimibe vagy lehetnének magántanulók. Ki lehetne csapni a felelősöket. Szóval, lennének itt lehetőségek. De a kamasz magába zárkózik, a leküzdhetetlennek tűnő gondjaival, így aztán szép lassan valóban menthetetlenné válik a helyzet. Nem hittem volna, hogy manapság még mindig ekkora probléma a szexuális irányultság, mikor már panszexuális is létezik. Tudom, ezt nekem is be kellett gugliznom, mikor egy ismerősömről kiderült. Szóval sajnálom az ilyen tragédiákat, mert helyrehozható lehetne a helyzet. És mindig a seggfejek ússzák meg. Mert nekik "csak játék volt". Mások meg belehalnak. A jók, a rendesek, akik nem ártottak senkinek. 

Áldatlan állapot

Terhes vagyok. Hat hete kb. Holnapig. Pénteken ugyanis az ultrahangon megállapították, hogy üres a szikhólyag, nincs benne semmi. És már el is kezdett összeesni. Amióta kiderült, hogy terhes vagyok, rettegtem. Minden miatt. Először, hogy méhen belül legyen, aztán, hogy ne kapjak fertőzést, aztán, hogy meg ne fázzak vagy influenzás ne legyek, szinte sehová sem mentem. Progeszteron kúpot kellett használnom, napi kettőt, hetekig, egy csomót feküdni. Nem mehettem dolgozni, ami nem baj, az ugyan nem hiányzott. Hetekig próbáltam meggyőzni magam, hogy örüljek. Egy éve próbálkoztunk a férjemmel. Próbáltam pozitívan gondolkodni, kommunikálni a magzattal, de olyan volt, mintha egy űrbe beszélnék. Sötétség és vegytiszta félelem. Most már értem, miért. Szegény férjem nézte a kálváriát és ő sem tudott örülni az én kétségeim, szorongásom miatt. Talán jobb is így, nem élte bele magát annyira. Nem sokan tudják, mert elmondani sem mertük. Ez sem hátrány most. Holnap reggel megyek művi terhességmegszakításra. Azaz abortuszra. Félek. Mert bár csak 5 perces altatás, még sosem altattak, bár ez rutin beavatkozás, de minden műtét veszélyes. Bár ne tudnék többet, mint egy laikus. Szar dolog, ami történt, mert egy terhesség ajándék kellene, hogy legyen, öröm a legelejétől fogva, ráadásul karácsonyi ajándék volt, igazi tökéletes időzítés, idén már vissza se kellett volna mennem dolgozni. De az álom egy rémálomnak bizonyult, amiből nem ébredek fel. És hiába van itt a férjem, aki egy csodás ember, mégis egyedül vagyok benne. És amikor azt mondja, hogy hamarosan újra próbálkozhatunk, minden porcikám sikítva tiltakozik, berzenkedik, kiakad. 2018 igazán szarul indul.