Gyakran próbálom megfogalmazni, mi hiányzik. Az úgymond "régi életemből". Törvényszerű, hogy idővel a barátokkal egyre ritkábban tudunk összeülni? Hogy vége a világmegváltó beszélgetéseknek? Hogy már nem osztunk meg egymással kínos dolgokat és röhögünk szívből magunkon? Vagy már nem is történik velünk semmi ilyesmi? És az normális? Mióta nem ismerünk meg új embereket? Vagy ha mégis, azokkal sem beszélgetünk semmi érdekesről. Elmaradtak a piálások, pedig a legtöbb jó sztori úgy kezdődött. Munka van, meg házasság, meg gyerekek. Annyira unalmas. Ezek lettünk? Mi van azokkal, akik lenni akartunk? Mik, kik akarunk lenni most? Miért nem erről beszélgetünk? Miért nem hülyéskedünk a nagy komolykodás helyett? Legalább azzal a néhány alkalommal. Hiányoznak a végletek, a végletes érzelmek, a felelőtlen, meggondolatlan cselekedetek, a hibák. A meglepetések. A fordulatok. Mindig is minden vágyam volt együtt nyaralni a barátokkal, kibérelni egy házat valahol. Sosem történt meg. Miért? Ha eddig nem történt meg, megtörténhet még valaha? Mindig arra vágytam, hogy szoros maradjon a kapcsolatom a barátaimmal, de valójában mire elég az a néhány telefonbeszélgetés meg 2-3 órás találkozó egy évben? Vannak barátaim, számíthatok rájuk, de valójában csak a régi idők kedvéért, amikor még minden időnket együtt töltöttük. Én hívom őket, ha bajom van, de ők nem hívnak engem. Van, aki még akkor sem, ha nincs baja. Csak én hívom őt. Hogy történt ez? Mikor? Miért? Mit tehetnék, hogy jobb legyen?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése