Mindenki megházasodik. A barátaim, a barátaim barátai. Már nem csak a korombeliek, hanem az eggyel fiatalabbak is. Mind szépek, boldogok, gyönyörűek az esküvői képek. Csak nekem nincs senkim, aki szeressen, akit szerethetek. Vannak napok, amikor úgy ébredek, hogy utálom magamat, az életemet. Kinyitom a szemem és sajnálom, hogy felébredtem, vissza akarok aludni, átaludni egy, két, x napot. Csak átaludni a szenvedést, a lelki nyűgöket. Mondják, hogy előbb magadat kell szeretned, csak aztán szerethetnek mások. Ja, persze, szeretem is magamat, szerencsére már régen nem olyan a kapcsolatom a testemmel, mint tinikoromban. De azért lehetnek napok, amikor kicsit kevésbé vagyunk jóban, nem? Hiszen akiket szeretek, azokkal is vannak rosszabb napjaink és jobbak. Saját magammal miért kellene mindig tökéletesen kijönnöm? Hiszen magammal vagyok együtt folyton, csoda is lenne, ha mindig teljesen elégedett lennék és sose lenne elegem magamból. Az van. Az, ami nyáron nem szokott lenni, csak télen. Amikor nincs kedvem semmihez, nem akarok találkozni senkivel, el akarok bújni, hagyni, hogy a kedvenc sorozataim beszippantsanak a világukba és nem törődni a saját, igazi életemmel. Tudom, hogy a szakvizsga miatt is van. Nehéz leülni tanulni hétvégén, egy porcikám se kívánja. Olyan ez, mint vizsgaidőszak elején volt, eleinte minden pórusod ellenáll és bármi, még a wc-tisztítás is jobb alternatívának tűnik. Csak most nincs idő beleszokni. Pont mire belenyugodnék, belemerülnék, vége a hétvégének. Úgyhogy csak a kínlódó első napok vannak, amikor bármi elvonja a figyelmemet. És nem vidám folyton visszautasítani a barátaimat a tanulás miatt. Persze ennek is vége lesz, de ez nem nyugtat meg, sőt, totál kiakaszt, ha belegondolok, hogy október második fele mindjárt itt van, a rohadt életbe, alig van már időm és lebénít a félelem, totális shutdown, mindig ez van ilyenkor, jönne a pánik, de lezár a kapu, olyan, mint egy gát, a páni félelem kint reked, de azért hallani, ahogy neki-nekitámad a gátnak, súlyos tömege morajlik és én a gát túloldalán állok és csak létezem, mert a félelemmel együtt minden egyéb is kint rekedt, az öröm, a vidámság, a kíváncsiság, az izgatottság, csak halovány emlékei maradtak bennem az érzéseknek, mint valami olyan emlék lenyomatai, ami már eltűnt a múltban, de még fodrokat vet a felszínen, mint a tóba hulló kavics.