Ez egy szép őszi nap. Csak most kezd egy kicsit kisütni a nap, a fénye bágyadt és narancsszínű, a szél fúj, ahogy fújt egész nap, hűvösen, felüdítően. Szerettem ezt a napot. Szeretnék még ilyet. 

A szobám olyan, mint egy fiatalabb lány szobája. Egy huszonéves egyetemista lány szobája. Nem olyan, mint egy harmincéves nőé. Valójában egy harmincéves nőnek már lakása kellene legyen. Már csak a személyes dolgai mennyisége is megkövetelné azt a többlet helyet, amit egy lakás nyújthat. Nem mellékesen érzelmileg is igényel már az ember ilyenkor egy saját lakást. Egy helyet, ami csak az övé, nem csak egy szoba, ahová visszahúzódhat, hanem a konyha, a fürdő és az összes többi helyiség is az övé, amikor csak akarja, soha nem kell máshoz alkalmazkodnia, minden az övé, nem kell elgondolkodnia, ha megfog egy konzervet, hogy ez akkor kié is. Menni kellene, de a vérem forr fel a gondolatra, hogy kétszer ennyit fizessek a lakhatásért. Így is, idén emelkedett a rezsi és most a lakbér is, sokalltam, amikor kiszámoltam. Aztán persze rájöttem, hogy befoghatom. Nem akarok itt maradni. Ebben a városban, ebben a melóban. Úgyhogy itt nem fogok lakást keresni. Tehát le kell lépnem. Kell egy másik meló, aztán jövő nyáron leléphetek, előbb nemigen illik itt hagyni ezt a tulajt, mindig kedves volt velem, hogy találna albérlőt év közben. Meg hát nem olyan egyszerű másik munkát keresni. Mert mihez is akarok kezdeni az életemmel? Nem vagyok biztos abban, hogy a jelenlegi szakmámban szeretnék tovább tevékenykedni. Aztán itt el is akadok. Rémlik a pánik, amiről az előző bejegyzésben írtam? 

Mindegy. Ez a nap kellemes volt, annak ellenére, hogy csak 3 órát aludtam (telihold, a szél mindenféléket csapdosott az üveghez, hangoskodó fiatalok, jeee!). Őszi napok, jöhetnétek már.