Sokáig aludt, majd egész nap olvasott. Odakint a havazás már csendesedett. Elemi erővel tört rá a mehetnék, vágyott a mozgásra a szabad levegőn. Elhatározta magát. Hamarosan tudatosult benne, miért is nem szereti a telet. Többek között egy hirtelen ötlet megvalósítása sem annyi volt, mint nyáron, mikor az ember magára ránt egy ruhát meg egy szandált, aztán hajrá. Nem, vastag, meleg ruharétegeket kell magára húznia. Felhúzta a hótaposót, a kapucnit már a lépcsőházban a fejére húzta. Kilépett a hidegbe. Tökéletes idő volt. A havazásnak megfelelő mérsékelt hideg, amikor szinte áll a levegő, mintha az is megfagyott volna. Az utcák ugyan nem voltak kietlenek, de nem zavarta, mert a szőrszegélyű kapucni teljesen eltakarta az arcát. Átvágott a téren, ahol már tudta, nagyon jól tette, hogy az ösztöneire hallgatott és elindult. A félméteres hóban testmozgásnak is kitűnően megfelelt a gyaloglás. Azon gondolkodott, milyen jó lenne, ha itt lenne vele valaki. Valaki, akivel megoszthatná az élményt. De csupa elvetemült ötlete támadt az illető személyt tekintve. Kis sóhajjal gondolt arra, hogy milyen nehéz az embereket azért szeretni, amilyenek valójában. Jobbára azért szeretjük őket, amilyenek szeretnénk, ha lennének, amilyenek szerintünk lehetnének vagy amilyennek elképzeljük őket. Mégiscsak így a jó, hogy nincs itt vele senki. Így, egyedül. Az erdő felé tartott. Nem csalódott, a félméteres hó, amely egy éjszaka alatt hullott, csak a legforgalmasabb úton volt letaposva. A magas hóban mindenfelé lábnyomok vezettek. Megkerülte a kis tavat, aztán a szoborsétány felé vett az útját. Megcsodálta a csodálatos, elhanyagolt villákat az erdőszélen. Itt kellene lakni. Az egyetlen felújított épülethez közelebb is ment, hogy el tudja olvasni a hatalmas névtáblát. Ügyvédi iroda. Aha. Csak ekkor vette észre Tóth Árpád mellszobrát. A fickó kajánul nézte. Ő lehajolt és hógolyót gyúrt. "Nos, öreg? Tudom, hogy szeretnéd". A vállát találta el. Mindketten mosolyogtak. Megállt egy nagy szoborcsoport mellett. Az oszlopokra ráfagyott a jég. Két kutya futott el mellette. Jobbra indult, egy teljesen elhagyatott ösvényen. Eleinte élvezte a mozgást, a fák mozdulatlanságát a hótakaró alatt. Aztán egyszer csak rájött, hogy nem tudja hol van. Az erdő nem volt nagy, de így, hogy mindent betakart a hó, nem tudott tájékozódni, nem ismerte fel a területet. Gyorsabban lépkedett és időnként körülnézett. A kapucni miatt nem hallotta volna, ha valaki más is jár arra. Még nem volt sötét és a csupasz fák között messzire lehetett látni, mégis félt. Balra egy újabb emlékmű. Tóth Árpád? Ez komoly? Még egy? Körülnézett, majd továbbment arra, amerre a tavat sejtette. Kiért egy csomóponthoz,de nem ahhoz, amit ismert, amit keresett. Szaporábban kellett lélegeznie, érezte, ahogy elönti a pánik. Mély levegőt vett, igyekezett megnyugodni, majd továbbindult, eleinte lassan, majd egyre gyorsabban, aztán futni kezdett, a szíve dobolt a mellkasában, a gyomra összeszorult. Aztán meglátta a tavat, jobb kéz felé. Kicsit fellélegzett, de nem lassított. Mikor kiért a főcsapásra, megállt és lassan, mélyen lélegzett, aztán levette a kapucnit. Kis ideig állt ott, míg a szívverése ismét normális lett. Felvette a kapucnit és elindult az ösvényen, ki az erdőből. Áthaladt a téren, majd visszafordult. Nehezen szakadt el a látványtól, a hatalmas épülettől, a szürkésfehér égbolt alatt. Szerette nézni, olyan érzése volt tőle, mintha a világ a semmiben lógna. Eszébe jutott, hogy idén sokszor havazott hétfőn, azt nagyon szerette, hóban begyalogolni a munkába, átvágni a téren a semmiszínű ég alatt. Jobban kezdődött a hét olyankor. Sóhajtott. Eszébe véste a látványt, az idei tél utolsó napját. Örült, hogy nem tegnap volt ilyen idő. Aztán arra gondolt, hogy hamarosan itt a tavasz, az nagyon jó lesz. Aztán a nyár olyan forró lesz és száraz, mint tavaly, de addigra ő már könnyebb lesz, tudta, érezte, hogy a változás beindult, ez az év más lesz, mint az előző. Harminc éves lesz.