Nos, az a helyzet, hogy felajánlottak egy lehetőséget. Egy munkát. Ami fura módon nem változtatna a mindennapjaimon, azonban közalkalmazott lennék és lenne mellette egy másodállásom. Ez a papírforma. Azonban, mint tudjuk, az élet nem követi a szabályokat. Lehet, hogy mégis megváltoznának dolgok, annak ellenére, hogy minden érintett bizonygatja, hogy nem így volna. Nem tudom mit csináljak. Nem érzem, hogy ezt vagy azt kellene tennem, pedig én így szoktam dönteni. Érzésből. De most nem érzek semmit. Őszintén szólva, nekem  gyakorlatilag mindegy melyik helyen dolgozom. A munka nekem a kötelesség. Alig várom, hogy a nap végén kiszabaduljak és elkezdjem élvezni az életet. Mindegy, hogy kinek a rabszolgája vagyok. Lenyomom a nyolc órát, aztán jön a saját időm. Viszont évek óta nem változik semmi, a napok ugyanolyanok és én nem vagyok boldog. Szeretem a változást, mert előre visz. Akkor is, ha kiderül, hogy nem a jó irányba változtak a dolgok. Akkor is elindultam valamerre és nem stagnálok többé. A stagnálás öl meg mindent. Ha nem fejlődsz, visszafejlődsz. Én évek óta visszafejlődöm. Szakmailag csak a szükségeset hozom, mert a főnököm nem tud motiválni. Anélkül meg nekem nem megy. Kell egy szellemi vezető, aki jobb teljesítményre, bizonyításra sarkall. Mert magamtól nem a munkában vannak örömeim és ambícióim. Hanem a szabadidőmben. Nekem a munkaidőmben szakmával foglalkozni áldozat. És magamtól nem áldozok, nem érzem szükségét. De ha van, aki inspirál a fejlődésre (ahogy a gimis kémiatanárnőm anno), akkor felpörgök és hajtok. Szóval, úgy érzem, bármilyen változás jobb, mint ha minden marad, ahogy van. 

De elegendő ok ez? 

Néha azt érzem, ennél talán objektívebben kellene eldöntenem egy ilyen fontos dolgot. De én ilyen vagyok. Impulzív. Hirtelen.