Ma el kellett mennem egy szakmai rendezvényre. Ez tegnap reggel, amikor kikapcsoltam az ébresztést és ránéztem az órámra, igen lehangolt, ugyanis az jutott eszembe, hogy holnap reggel is ez lesz. Pedig holnap szombat. És az egyik legfontosabb számomra a hétvégében, az egyik, amit szeretek benne az, hogy nem kell korán kelnem. Nos, a főnökasszony ezt sikeresen megfúrta. Tegnap este ráadásul nem voltam jól, orvosi céllal le is gurítottam egy hp-t. (Mindenkinek jó szívvel ajánlom, ha gyomor-bél panaszaitok vannak, első körben egy házi pálinka. Második körben még egy. Ha a panaszok még mindig fennállnak, akkor egyéb kezelés szükséges, de az első két próba a pálinkáé.) Aztán kínlódtam az elalvással (telihold, gyomorideg, para hogy beteg vagyok, soroljam még?). Szóval reggel nem voltam túl boldog, amikor az ébresztő előtt fél órával magamhoz tértem. Szédültem kicsit, fájt a fejem kicsit. Szarul voltam, na. Kitámolyogtam a konyhába és bevertem egy pálinkát éhgyomorra, aztán úgy összekapartam magamat, hogy még én is meglepődtem a végeredményen. Jobban néztem ki, mint egy átlagos napon :) Ittam egy kis vizet, aztán időben elindultam, hogy még útba tudjam ejteni a sarki boltot, ahol feltankoltam a napi minikalács adagot (gyomorkímélő kaja) és némi vizet. Szerencsére a rendezvény a közelben volt, tízperces nyugodt séta. Féltávnál elkezdett szakadni az eső. Megálltam a nyitott ernyőmmel egy fa alatt (hogy kevésbé ázzon a lábam) és elfogyasztottam egy minikalácsot. Aztán elsétáltam a helyszínre. Nos, sosem gondoltam volna, hogy ez a rendezvény lesz a legjobb, ami történhetett a mai reggelemmel. Az útba eső körforgalomnál, ahogy sétáltam, csinosan és elegánsan, mégis igen stílusosan felöltözve a kellemesen hűvös időben (még nem esett), bámultam a hatalmas, szürke felhők torlódását az égen (imádom, imádom a felhőket, ez mindig is így volt és így is lesz) és néztem a szombat reggeli forgalmat, az jutott eszembe, hogy ha ma reggel nem kell emiatt felkelnem és kimozdulnom, akkor nagy valószínűséggel fetrengenék az ágyamban magamat sajnálva, tobzódva abban, milyen rosszul vagyok (amitől csak még rosszabbul lennék), száraz kekszet ennék, hálóingben, szénakazal hajjal borzonganék a takaróba burkolózva és semmit nem csinálnék, "mert pihenek". Ott és akkor úgy éreztem, hogy a pillanatba sűrűsödik a felnőttkor: felnőttként az a nap, amikor nem csinálsz valami hasznosat, elvesztegetett nap. Nem vagyunk már növésben, sem a felfedező periódusban, sem az egyetemen, amikor mindent szabad (aludni délig, lustulni naphosszat, össze-vissza kajálni, stb.). Nincs bocsánat. Nincs kifogás. A haszontalan nap egy elvesztegetett nap, ami nem jön vissza soha többé. A tudattal felvértezve végigültem 3 előadást: az első nagyon érdekes volt, egy cuki, öreg prof tartotta, aki irigylésre méltóan tájékozott volt a témában, a másodikat egy nagyon szimpatikus és okos nő, de alig értettem belőle valamit, mert egyáltalán nem vágott a szakmámba, a harmadik miatt mentem. Nos, a harmadik előadás jó volt, némi olyan infoval, amik miatt nagy valószínűséggel előkotrok némi kapcsolódó szakirodalmat, de nem is ez a lényeg. Hanem hogy a pasas remek előadó! Ilyen előadást! Zenei betétek, egyéb remek ötletek. Nagyon szórakoztató volt. Feldobva léptem le a szünetben, hazasétáltam a napfényben(!), vajas kalácsot ettem tejeskávéval (és még jól vagyok) és most rendben fogom tenni a szobámat. Egyébként azóta már jeges eső is volt és most újra süt a nap. Csoda, hogy szarul vagyok?