Január. Valóban az év legértelmetlenebb hónapja. Igen, tudom, hogy mindjárt vége, de ez nem segít. Mert 30-án lesz a térdműtétem. Ha lesz. Ha nem marad el megint valami hülye nyavalya miatt. Ha stresszes vagyok, mindig kijön rajtam valami. Begyulladok. A szó szoros értelmében. Erre a húgom mutatott rá, még egyetemista koromban. Késő egyetemista koromban. Vagy akkortájt. Ahogy kimondta, tudtam, hogy igaza van. Ez pedig nem sokszor esik meg :) Szóval, ki volt tűzve a műtét időpontja, minden rendben ment és akkor... begyulladtam. Elmaradt. Jött a Karácsony és a szabadság, pihenés, nyugalom, nem foglalkoztam az egésszel. Kb. egy hete realizáltam, hogy közeleg az időpont. Most meg már észlelem az első tüneteket. Tegnap este kezdődött. Pedig túl akarok végre esni rajta, hogy újra elkezdhessek sportolni. Már sporttal álmodom, az milyen már?! Ráadásul a műtét után vagy 10 nap táppénz jön. Pihi, nincs meló, nincs az utált főnököm, csak a könyvek, a filmek és a barátnőm is idecuccol pár napra segíteni. Akarom ezt. Stresszes vagyok. Amióta az eszemet tudom. Az élettan professzor anno a szigorlaton közölte, hogy az én "kis szimpatikus világomban" élek. Így van. Ha erre jön még egy kis stressz, azt már nem tudja kezelni a szervezetem, úgy tűnik. Próbáltam sok mindent. A sporttól lesérülök (térdműtét), emiatt nyilván jógázni sem tudok - tudom, az is sport, egyszer voltam, aztán lesérültem. Most a Mit üzen a tested? című könyvet olvasom, ennek nyomán próbáltam vizualizálni a szerveimet, kommunikálni velük és pozitív érzelmeket és gondolatokat közvetíteni feléjük. De mégis, hogy ne érezzem azt, hogy a testem cserbenhagy, amikor mindezek után megint megtörténik? Elkeseredett és beletörődő vagyok. Reménytelennek is lehetne mondani. Elhatároztam, hogy nincs más hátra, idén változtatok az életemen, mert az, hogy reggel úgy kelek fel és este úgy fekszem le, hogy ideges vagyok, hogy utálom az egészet és nem akarok bemenni dolgozni, szóval ez tarthatatlan. Nem akarok így élni. Az elhatározás megvan, csak azt nem tudom, hogyan tovább. Maradok a pályán vagy valami egészen újba kezdek? Esetleg keressek külföldön melót a szakmában? Vagy menjek el valami suliba - szigorúan valami kreatív, művészeti suliba - és addig bírjam ki a munkahelyemen, hogy tudjam fizetni a tanulmányaimat - és kérjek fizetésemelést, by the way. Vagy hagyjak itt mindent, ha találok egy átmeneti, határozott idejű állást, pl. babysittelést valami brit családnál bentlakással néhány évig. Ami mellett esetleg megint csak tanulhatnék. Vagy csináljak második szakvizsgát? Vagy jelentkezzek könyvesbolti eladónak? Francba, legszívesebben holnap felmondanék. Legalábbis jelen pillanatban úgy érzem. Ha azt tehetném, amit csak szeretnék és a pénz nem számítana, akkor fognám magam és elköltöznék valami olyan országba, ahol sosincs hideg és bizsut árulnék. Egész életemben nyári ruhákban és nyitott lábbelikben járnék. Minden nap úsznék a tengerben /óceánban és nem felejteném el egyetlen napra sem, hogy mekkora áldás, hogy így élhetek. Jelenleg halálosan motiválatlan vagyok. Az egyetlen dolog az életemben, amit önszántamból, az élvezet miatt csinálok, az az olasz tanulás, de most még azt is tehernek érzem. Bár már egy hete tartom magam ahhoz, hogy előveszem a szabadidőmben és nem csak elmegyek az órára. Valójában el sem megyek, mert skype-on tartjuk, a térdem miatt. A sérült térdem miatt, ami miatt csak egyik székből a másikba ülök. Két hete a céges bulin áttáncoltam az éjszakát. Azt hittem, másnap rá sem bírok majd állni, de semmi. Ezen felbátorodva harmadnap a melóban lépcsőn mentem mindenhová, nem lifttel (azért nem úgy kell elképzelni, hogy egész nap lépcsőztem) és elmentem olaszra a belvárosba, erre estére a másik térdem nagyon megfájdult. Aggódtam, visszamentem az orvoshoz, aki megnyugtatott, hogy ez csak amiatt van, hogy akaratlanul is jobban terhelem azt a térdemet. És most itt vagyok és nem akarom, hogy másodjára is elmaradjon a műtét, rendbe akarok jönni, új életet kezdeni, elköltözni az albérletből egy lakásba egyedül, illetve egy kutyával, mert kihoznék egy cuki kutyát a menhelyről, de humán lakótársak nélkül, mert kezdek már kiöregedni ebből az életformából. Februártól egy húszéves, hajhosszabbított lány jön a harmadik szobába. Nem vagyok már elég toleráns, sem előítéletmentes, feltűnés nélkül alakultak ki bennem előítéletek (lsd. hajhosszabbítás), egyszerűen csak a múló évek meg a generációs különbségek miatt és már nem akarok folyton odafigyelni ezekre és változni és jobb emberré válni. Önmagam akarok lenni, jóban lenni magammal, megbékélni és egy olyan állást. ahol ez nem megy gallyra. És napfényt akarok és tengert. Ennyi. Nem akarok sok pénzt, csak annyit, hogy megéljek. De egy olyan helyen. Apa holnap lesz 60 éves.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése