Szomorú. Gyerekek voltunk. Tele álmokkal, hittel, hogy valami olyat vihetünk, viszünk majd véghez, amire emlékezni fognak, ami számít majd. A legjobbak akartunk lenni a versenyen, győzni a pályán, tanultunk, edzettünk, mintha számítana. Aztán felnőttünk, tanárok, orvosok, ügyvédek, közgazdászok lettünk. Mind hajtjuk a mókuskereket nap mint nap. Küszködünk a hétköznapokkal, a fennmaradásért. Napról napra. Minden nap egyforma és már régóta tudjuk, hogy nem vagyunk különlegesek, sem nagy dolgokra hivatottak. Olyanok vagyunk, mint mindenki más. Átlagosak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése