Terhes vagyok. Hat hete kb. Holnapig. Pénteken ugyanis az ultrahangon megállapították, hogy üres a szikhólyag, nincs benne semmi. És már el is kezdett összeesni. Amióta kiderült, hogy terhes vagyok, rettegtem. Minden miatt. Először, hogy méhen belül legyen, aztán, hogy ne kapjak fertőzést, aztán, hogy meg ne fázzak vagy influenzás ne legyek, szinte sehová sem mentem. Progeszteron kúpot kellett használnom, napi kettőt, hetekig, egy csomót feküdni. Nem mehettem dolgozni, ami nem baj, az ugyan nem hiányzott. Hetekig próbáltam meggyőzni magam, hogy örüljek. Egy éve próbálkoztunk a férjemmel. Próbáltam pozitívan gondolkodni, kommunikálni a magzattal, de olyan volt, mintha egy űrbe beszélnék. Sötétség és vegytiszta félelem. Most már értem, miért. Szegény férjem nézte a kálváriát és ő sem tudott örülni az én kétségeim, szorongásom miatt. Talán jobb is így, nem élte bele magát annyira. Nem sokan tudják, mert elmondani sem mertük. Ez sem hátrány most. Holnap reggel megyek művi terhességmegszakításra. Azaz abortuszra. Félek. Mert bár csak 5 perces altatás, még sosem altattak, bár ez rutin beavatkozás, de minden műtét veszélyes. Bár ne tudnék többet, mint egy laikus. Szar dolog, ami történt, mert egy terhesség ajándék kellene, hogy legyen, öröm a legelejétől fogva, ráadásul karácsonyi ajándék volt, igazi tökéletes időzítés, idén már vissza se kellett volna mennem dolgozni. De az álom egy rémálomnak bizonyult, amiből nem ébredek fel. És hiába van itt a férjem, aki egy csodás ember, mégis egyedül vagyok benne. És amikor azt mondja, hogy hamarosan újra próbálkozhatunk, minden porcikám sikítva tiltakozik, berzenkedik, kiakad. 2018 igazán szarul indul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése