Utazós kellemetlenségek

Elutaztam. Mindössze két napra, Bécsbe. Egy továbbképzésre. Elég sokat repültem az elmúlt években, de ilyen még nem történt velem. Elveszett a bőröndöm. Megérkeztem Bécsbe péntek este, fáradtan, várom a bőröndömet a szalag mellett, de semmi. Vártam, már mindenki, akivel együtt utaztam rég elment, már csak egy elárvult bőrönd keringett a szalagon, hasonló az enyémhez, de nem az. Megnéztem a környező szalagokat is, semmi. Be kellett látnom, hogy nincs más hátra, a bőröndöm nincs meg, be kell jelenteni. Most először csináltam ilyet. Meglepő volt, hogy többen is várakoztak a bejelentésnél. Kivártam a soromat, a fickó rendes volt, ráadásul kaptam egy overnight csomagot hölgyeknek, nem nyitottam ki, gondoltam pipere, csak reméltem, hogy a dezodorra is gondoltak. Kaptam jegyzőkönyvet, aztán utamra bocsátottak azzal, hogy majd elküldik a szállodámba a bőröndöt, ha meglesz. Elindultam a buszhoz, ami bevisz a városba, az eső esett és én igen szomorú voltam. Nem hittem volna, hogy ilyen elesettnek fogom érezni magam a csomagom nélkül. A buszon volt időm végiggondolni mindent. Másnap reggel kilenckor jelenésem volt a kurzuson. Mit fogok viselni? Máskor mindig van a kézipoggyászomban egy váltás felső és fehérnemű, most egyik sem volt persze. Sem a gyógyszereim, sem a dezodorom, sem semmi, amire szükségem lett volna. Az ing, amit egész nap viseltem finoman szólva nem volt túl friss. Mindegy, megoldom, biztattam magam, nagylány vagyok. A hotelben szóltam, hogy várom a bőröndömet, kedvesek és együttérzők voltak. A szobában kicsomagoltam a készletet és hála az égnek, volt benne egy póló. Egy fehér, uniszex, rövid ujjú póló, ráadásul XL-es, de nem érdekelt, nem kell ugyanabban az ingben lennem holnap, mint ma. Volt dezodor is a csomagban, bár én évek óta ugyanazt a típust használom, de a semminél sokkal jobb volt. Volt a csomagban sampon, fogkefe, fogkrém, körömreszelő, vattabucik és fültisztító pálcika, mosószer, krém. Nem is hittem volna, hogy így lehet örülni ezeknek az apróságoknak, miután lemondtam már mindenről. Másnap szerencsére megkaptam a bőröndömet, de az első napot a kurzuson a farmeromba tűrt, felhajtott ujjú pólóban csináltam végig. És örültem neki :)

Aztán kiderült, hogy nem vittem magammal a hajformázóimat. Aztán a szombati proccvacsora előtt sminkelés közben gyakorlatilag belemártottam a szemembe a szempillaspirál keféjét. Igen kellemetlen volt, még tegnap is fájt és még most is kissé fura az a szemem. Szóval nem voltam a legjobb formában ezen az úton. Sebaj, mert 3 hét múlva Svédországba utazom, ezt tulajdonképpen figyelmeztetésnek veszem arra nézve, hogy mire figyeljek oda jobban. Eddig is volt egy utazó nesszeszerem, de most össze fogok állítani egy olyat, amit, ha el kell repülnöm valahová,  csak bedobok a kézipoggyászomba és kész. Mindig ott lesz összeállítva.   

Egyébként a kurzus maga nagyon jó volt, szakmailag is, ráadásul csupa kedves ember volt a csoportban. Bécsben remek idő volt, a vasárnap délutánt kószálással ütöttük el és összebarátkoztam egy nagyon kedves lánnyal, akivel ma reggel együtt indultunk haza, mivel a gépünk gyakorlatilag egy időben indult, úgyhogy még együtt reggeliztünk a reptéren. 

Coming of age

Vagy két hete családi banzájra menet beugrottam egy dohányboltba pálinkát venni a nagybátyámnak ajándékba. Igen, nemzeti dohányboltba. Tudom, hogy azt mondtam, ez soha nem fog megtörténni. Azonban, amikor annak biztos tudatában indulsz el, hogy a kedvenc pálinkaházadban majd veszel egy üveg nedűt, azonban az utcában minden nyitva van szombaton 11-kor, csak ők nem, akkor: újratervezés. Idő hiányában megindultam a buszmegállóhoz és a nemzeti dohánybolt útba esett. Mély sóhajjal úgy döntöttem, nagybátyám fontosabb, mint az ellenérzésem. Ennyi.

Szóval bementem, kértem pálinkát, az eladónő nagyon kedves volt, felmászott egy létrára és megnézte, milyenek vannak, kiválasztottam egyet és miközben leszállt a létráról az üveggel, egyszer csak megállt, elgondolkodva rám nézett és megkérdezte: 

Ugye elmúlt már 18?

Ó, nem is kicsit.
Nahát, ez évek óta nem esett meg velem. 31 éves vagyok.

war

Háborúval álmodtam. Rég nem volt ilyen. A lakótelepen voltam, ahol felnőttem, amikor támadtak. Először nagyon féltem, mert puskákkal támadtak. A puskagolyótól nagyon félek, biztosan nagy hatással volt rám Winnetou. Aztán már nem féltem annyira, küzdöttem a többiekkel, támadtak gázzal, aztán lángokkal és amikor végül felébredtem, kicsit csodálkoztam, hogy csak egy álom volt. Kissé olyan érzés volt, mintha az is valóság lett volna és utána hirtelen egy másik világban találom magam. Kinyitottam az ablakot, néztem a pirkadatban a fák hajladozó ágait, hallgattam a csöndet és arra gondoltam, mennyire nem vagyunk tudatában annak, milyen szerencsések vagyunk. 

Valószínűleg nem kellett volna fagyit ennem lefekvés előtt.

Mi van Belgrádban?

Hosszú hétvégére érkeztem Belgrádba egy barátnőmmel. Éjszakai, hálófülkés vonattal mentünk, Pestről a Keletiből indul este tíz körül és reggel hatra van Belgrádban. A kalauz már a peronon levadássza az embereket és felkísér a kocsiba, elveszi a jegyet és egész éjjel a folyosón lévő foteljében tartózkodik, ha bármi gond lenne, simán el lehet érni. Kétszemélyes hálófülkét foglaltunk, ami feláras, de őszintén szólva, számomra nem volt kérdés, mivel fontos már annyira a privát szférám, hogy ne akarjak 4 idegennel együtt aludni. A fülke ajtaja belülről zárható, úgyhogy a csomagok miatt sem kellett aggódni. A fülke (és az egész kocsi) tiszta 80-as évek. Mármint valóban abból az időből való, úgyhogy, akinek ez gondot okoz, ne válassza ezt az utazási módot! Nekem nagyon bejött, imádom a nyolcvanas éveket, rögtön újra gyereknek és gondtalannak éreztem magam :) Az egyetlen igazi kellemetlenség a wc. A legszörnyűbb vonat WC-t képzeld el! Tipp: menj át a szomszédos kocsikba! A visszaúton a mellettünk lévő kocsi egy szép, új kocsi volt, kb. olyan, mint egy IC, szép, modern mellékhelyiséggel. Nedves törlőkendő és kézfertőtlenítő a tisztálkodáshoz elengedhetetlen! Aludni egészen jól lehet, a matracok nem rosszak, adnak párnát, friss huzattal, valamint tiszta lepedőt és egy pokrócot egy másik tiszta lepedővel. Szóval jobb volt, mint amire számítottam, de azért inkább használtuk a hálózsákjainkat. Olvasólámpa nincs, bár a neten írták. Oké, van, csak nem működik. A vonat kellemesen ringat, az ablakban suhannak a fények, nagyon hangulatos. Éjjel kopog a kalauz mindenki ajtaján, mielőtt jönnek a határőrök, olyankor ki kell nyitni neki az ajtót, hogy lássa, hogy felébredtetek, mert ha valaki alszik, feltartja az ellenőrzési folyamatot és az utastársait is. Ami ugye nem annyira jófej dolog. Sajnos nem lett kész időben az útlevelem, így személyi igazolvánnyal utaztam, az interneten egymásnak ellentmondó információkat olvastam ezzel kapcsolatban, úgyhogy volt bennem egy kis izgalom, de hála az égnek semmi gond nem volt, elég az útlevél az utazáshoz. 

Reggel érkezés Belgrádba. Első meglepi (ha eddig nem tűnt fel pl. a Google maps miatt): 

minden cirill betűkkel van kiírva. Ha nem tudod olvasni őket, bajban lehetsz. A nagy utcák neve általában fel van tüntetve európaiak számára érthetően is, de egyébként... Még az érkező és induló vonatok is cirill betűkkel vannak kiírva. A csomagmegőrzőt piktogram jelöli, a lényeg: le a vonatról, a képen látható helyen  balra el, aztán jobb felé térni és ott lesz. Kb. 300 forintért egész napra ott lehet hagyni a csomagot. Az állomáson dolgozók közül gyakorlatilag senki nem beszél angolul, sem a csomagmegőrzős, morgós fickó, sem az információban ülő hölgy. A tömegközlekedéssel nem sok dolgunk volt, csak a szállásig és onnan vissza az állomásra jöttünk villamossal, egyébként gyalogoltunk, a látnivalók, az óváros sétatávon belül vannak. A vasútállomáson lévő üzletben vettünk jegyet. Kaptunk egy kártyát. Egyet. Nem nagyon értettük, de sebaj. Felszálltunk a villamosra és már jött is az ellenőr hölgy, akinek bambán mosolyogva mutogattuk a jegyünket. Ő elvette, a jegykezelő képernyőhöz érintette, aztán bejelölte, hogy két utas van és helló, érvényes volt a jegyünk. Szóval, vásárláskor kapsz egy kártyát 40 dínárért (kb. 120 forint), amit csak egyszer kell megvenni, aztán feltöltheted újra és újra a jegyárusítással foglalkozó helyeken (újságosbódék, stb.). Egy jegy 75 dínár, ami kb. 225 forint. Ha kettőt töltesz fel rá, utazhatsz kétszer egyedül vagy utazhattok ketten egyszer, ugyanazzal a kártyával. Csak felszálláskor kezelni kell a jegyet és bejelölni a megfelelő számú utast. Érdekes megoldás. Mint már kiderült, a pénznem a szerb dínár. 1 dínár kb. 3 forint. Az árak nagyjából olyanok, mint otthon, egy laktató péksütemény 60-90 dínár. 

Mi az airbnb-n keresztül foglaltunk szállást. Csak ajánlani tudom. Egy lakást béreltünk ki két éjszakára, remek helyen volt, az utcában a túloldalon élelmiszerbolt, tőlünk egy percre egy kis belső udvar, ahol egy kávézó és két étterem is volt, a sarkon egy pékség, a másik sarkon egy Costa kávézó. Villamosmegállók és egy hatalmas park a közelben. Belgrádban sok park van, gyönyörűen rendben vannak tartva, sok szökőkút és szobor, futópályák, játszóterek, nagyon élhető. Hétvégén voltunk ott, nagyon sokan voltak a parkokban, családok is, nagyon tetszett. A közelünkben lévő park végében volt az egyik látnivaló, a Szent Márk templom. Ortodox templom, hatalmas belső tér, szemmagasságban mozaikdíszítés, feljebb azonban a kupola teljesen csupasz, szürke. Nekem nagyon tetszett ez a megoldás, valahogy azt sugallta, minek felülre díszítés, ott az Isten, mi kell még? Rengeteg fiatal jár templomba. Nincsenek széksorok, csak néhány szék a falnál, betegek, idősek részére. A többiek állnak, körbecsókolják a szentképeket, imádkoznak, majd elmennek. Fiatal párok, fiatal srácok, sortban, pólóban, ott vannak 5 percet, majd elmennek. Látszik, hogy az életüknek szerves része a vallás, praktikus módon, sallangok nélkül. A másik templom, amit meg kell nézni, a Szent Száva. 

Európa második legnagyobb ortodox temploma. A legnagyobb volt, amíg az oroszok úgy nem érezték, hogy ez így nem járja és építettek egy nagyobbat. Ennek megfelelően hatalmas, gyönyörű, szikrázóan fehér, csodás park van mellette (nem meglepő módon), és persze szökőkút. Belépve az ember azt hinné, hogy felújítás alatt áll, egész falak vannak letakarva nejlonnal, de nem, soha el sem készült. Mindenesetre lenyűgöző. Azt az aprócska, eldugott, római templomot kivéve ezekben a templomokban éreztem magam legközelebb Istenhez. Azt hiszem, azért, mert a nagyság és egyszerűség eme kombinációja az, amit leginkább tudnék társítani ahhoz a természetfeletti entitáshoz, amire Istenként referálnak. Természetesen a várat sem hagytuk ki, Nándorfehérvár kötelező minden magyarnak. 

A vár remek állapotban van, a szerbek nagyon jól kihasználják a tereket, az árokban sportpályák kaptak helyet, tenisz, foci, kosárlabda. Remek kilátás nyílik a folyóra és Új-Belgrádra. A vártól a fő térig pedig sétálóutca húzódik, kézműves termékekkel, szuvenírekkel. Emellett a házak tövében kedves nénik horgolnak szépséges dolgokat, a terítőktől a ruhadarabokig és árulják aprópénzért. Én egy szett poháralátéttel és egy horgolt gallérral lettem gazdagabb. Nem is alkudoztam, a hölgy mégis engedett az árból. Sokan megismerik a magyar nyelvet és itt történt meg életemben először, hogy azt mondták nekem, a magyarok hasonlítanak egymásra. Eddig bárhol jártam, minden nemzet azt állította, hogy a magyarokat nem lehet felismerni, olyan különbözőek, mind máshogy néz ki. Egy alkalommal finneknek hittek minket :) 

Kávéimádók figyelmébe! Ha egy kávét (kafa) kérsz, ne lepődj meg: török kávét kapsz, az alján vastagon ül a por finomságú zacc. Finom, finom, szó se róla, de ha eszpresszót szeretnél, azt kérj! Nagyon sok az olasz étterem, az olasz ételek kedvelői könnyen találnak maguknak megfelelő helyet. A helyi konyháról sajnos nem tudok nyilatkozni, kissé rossz volt a gyomrom, úgyhogy 3 kivétellel egész idő alatt péksüteményen éltem. Ám erről a három helyről tudok nyilatkozni valamennyit:

Od usta do usta:

Kedves, laza kávézó és étterem, amely este kocsma-szerű hellyé alakul, fiatalok, bohémek, érdekes arcok fordulnak meg itt. A pincérek jól beszélnek angolul. A csoki-szuflét kóstoltuk, isteni volt! Belső udvaron van, úgyhogy van terasz. 

Red Bread: 

Éhesek voltunk. Első körben mojitót kértünk és sütit. A mojito erős, a sütemény nagy adag és nagyon finom  volt. Én brownie-t ettem, Réka almás-citromos pitét. Aztán rendeltem egy csirkés-pestós grill szendvicset. Ezt kaptam:

Nem csak nagyon finom volt, de olyan sok is, hogy a felét Réka ette meg. Saját paradicsomos kenyeret használnak, innen a hely neve.  

Pici terasz egy utcasarkon. A kiszolgálás több, mint jó, a pincér kedves, érdeklődő és mosolygós.        

Campo dei Fiori:

Rómában az egyik kedvenc helyem a tér, amiről a hely a nevét kapta. Nos, ez az étterem nem jutott erre a sorsra. Az Aperol Spritz gyenge és vizes. A kiszolgálás lassú és borzasztó. Nem minden pincér beszél angolul. Ez csak akkor derült ki, amikor nem azt kaptam, amit kértem. A pizzám, kérésem ellenére nem paradicsomszósszal készült, hanem tejfölös alappal, ami eláztatta a tésztát. Végül rendeltem egy presszókávét és egy vizet. Később rákérdeztem, hogy mikor kapom meg, mire a pincér közölte, hogy elfelejtette, de máris. További hosszas várakozást követően többször nem kérdeztem rá, inkább kértük a számlát és nem hagytunk borravalót. 

Ez az étterem egy olyan utcácskán van, ahol egymás mellett sorakoznak az éttermek és kávézók, azt javaslom, inkább egy másikat próbáljatok ki!

Triangle:

Itt nem ettünk :) Steampunk stílusú bár-kávézó a vár közelében. Finom a jeges tea és nagyon jó a kávé, valamint remek a zene. Nagyon kedves pincérnő, jól beszél angolul, remek a kiszolgálás. Van pici terasz. 

Nagyon sok a pet-friendly hely Belgrádban. Matricák jelzik.

Egyebekben javaslom a Foursquare használatát, szerintem nagyon jó alkalmazás, ha az ember éttermet, bulihelyet keres. 

Rengeteg a pékség, szinte minden sarkon van egy, bőséges a választék mind édes, mind sós péksüteményekből. 

A helyi söröket érdemes kipróbálni. Az egyik a Jelen, ami szerintem kissé durva ízű. A másik a Luv, nekem ez nagyon ízlett. 

Érdemes gyalogosan barangolni Belgrádban. Mindenütt street-art, hangulatos utcák és épületek.

A házak, amelyek a háború nyomait őrzik, teljesen megrendítőek.

A vasútállomás közelében, a folyó irányában van a buszvégállomás. Ha itt az ember elindul jobbra, a nagy parkolóház mellett befelé, hegynek fel, akkor egyrészt tud enni, mert van egy nagyon jó pékség. Másrészt itt van egy nagy piac, valamint még több pékség, lehet nézelődni. Az utcán az emberek a földről árulják az ezeréves rádiókat, cipőket, limlomot. 

Összességében: nagyon ajánlott. 

Remek három napot töltöttünk itt. A város messze felülmúlta a várakozásaimat. 

Him

A 38 éves idén lesz 40. Itt volt. Házibulit rendeztem, eljött, itt aludt, reggeliztünk, aztán elment. Ahogy mindig. Azaz csak majdnem. Kettőkor a többiek hazamentek és most csak mi ketten maradtunk. Megágyaztam neki az egyik szobában, aztán mellé feküdtem, beszélgettünk. Elkezdte simogatni a karomat. Gyönyörű keze van, hosszú ujjak, sima, napbarnított bőr, az erek finoman emelkednek elő, sűrű, finom, sötét szőr borítja az alkarját. Szeretem a kezét. Hozzábújtam, szükségem volt a közelségére. Félévente látom, addigra már mindig nagyon hiányzik. A személyisége, a beszélgetés, de amikor itt van, mindig rájövök, hogy fizikailag is hiányzik. Persze szuper, hogy e-mailezünk, legalább hallok felőle, de a fizikai közelsége, az egészen más. Amikor egy szobában vagyunk, ahogy a jelenléte érezhető az egész lakásban. Simogatott, egy ideig hagytam, aztán leállítottam. Feküdni akartam mellette, hozzábújni, élvezni, hogy érzem a közelségét. Nem szexelni. A kapcsolatunk különleges számomra. Másfél éve ismerem és az első perctől nagyon kedvelem. Az első találkozásunk óta kötődöm hozzá. És bár szinte sosincs itt, mindkettőnkben megvan az igény, hogy találkozzunk. Úgyhogy időről időre eljön. Jó volt a kezdeti időszak, amikor a tanfolyam miatt kéthetente jött. Most már csak miattam jön. Félévente. A bulira. Amit leginkább azért rendezek, hogy láthassam. Mindig úgy, hogy el tudjon jönni. És mindig eljön. Szóval, végül külön aludtunk. Szájon csókoltam és átjöttem a saját ágyamba. Persze nagyon nehezen aludtam el. Reggel pedig felébresztettem. Túl kevés időnk van együtt, nem hagyhatom sokáig aludni. Együtt reggeliztünk, elmeséltük egymásnak, mi történik az életünkben, aztán, túlságosan is hamar, elindult haza. A folyosón, ahogy egymással szemben álltunk, éreztem a zavarát, hogy akkor most mi legyen, csók vagy puszi? Megoldottam, széles mosollyal átöleltem, erősen magamhoz szorítottam, ahogy mindig szoktam. Megígérte, hogy hamarosan eljön, csak úgy, elmegyünk biliárdozni és beszélgetünk. Édes volt, a lépcsőfordulóból felnézett és mentegetőzött az e-mailek miatt. Pedig nincs miért, gyakorlatilag mindig válaszolni szokott 4 nap után. Azt mondta, ezentúl inkább hív majd. Mondtam, rendben, de akkor tényleg hívjon. Felhívott, hogy tudassa, hazaért és ez nagyon jól esett. Most először tett ilyet.

Szóval, volt, ami nem úgy történt, mint máskor. De amikor elment, űrt hagyott maga után, ahogy mindig. Szeretem őt. Hogy mennyire? Hogy ez szerelem-e? De milyen a szerelem? Nem tudom. Nem tudom, mi ez, nem tudom felcímkézni ezt a kapcsolatot. Barátság? Igen. Bármiről tudunk beszélgetni, félszavakból, pillantásokból megértjük egymást, rendszeresen írunk egymásnak, tartjuk a kapcsolatot. Nem. Nem tudunk egymás életéről, családjáról sokat. Alig találkozunk. Ha objektív lennék, mondhatnám, hogy alig ismerem. De közben érzem, hogy ismerem őt. Nem a családját, a barátait vagy a mindennapjait. Őt magát, emberként. Szerelem? Néha úgy érzem. Nagyon hiányzik, amikor sokáig nem látom és amikor újra találkozunk, felhőtlenül boldoggá tesz, hogy magamhoz szoríthatom. Szeretem, ha a közelemben van. Jó érzés hozzábújni és amikor megcsókol. Mert néha megcsókol. Néha nem. Nem akarom tudni, hogy találkozgat-e valakivel, mert fájna, ha igen. Féltékeny vagyok rá. A bulikra nem hívok meg egyedülálló nőket, nehogy az orrom előtt találkozzon azzal a nővel, aki miatt feladja a függetlenségét. A bulikat kettőnknek rendezem, mert nekem sokkal könnyebb egy bulira meghívnom, mint azt mondani, hogy találkozzunk ketten, látni szeretnélek, neki pedig könnyebb egy bulira eljönni, mint egy "randira", mert még beismernénk, hogy kötődünk egymáshoz. Megértem az életmódját és elfogadom, hogy szerinte egy hagyományos értelemben vett párkapcsolat nem működőképes. De akarom őt az életemben. Úgy, ahogy az neki jó. Ahogy képes jelen lenni. Nem mondunk egymásnak szépeket, maximum sms-ben vagy mailben írunk valami, "egyébként jó fej vagy", "bírlak" jellegű dolgot, de szóban sosem mondnánk egymás szemébe. Maximum ironikusan. Helyette folyton piszkálódunk és hergeljük a másikat. Sosem ismerné be, de törődik velem. Kellek neki. Valamennyire. A kapcsolatunk balanszírozás, közeledés és távolságtartás, valamiféle igény a másik társaságára, figyelmére. Az utóbbi hetekben valami azért változik, én megírtam neki, hogy szeretnék egyszer kettesben is találkozni vele, mert hiányoznak a beszélgetéseink. Ő azt válaszolta, hogy hiányzik neki a fejem és reméli, hamarosan lát. Most fizikailag is közeledett, meg az ígéret a telefonhívásokról és hogy nemsoká újra eljön, hogy lásson. Meglátjuk. 

Ahogy egyre idősebb vagyok, egyre több párkapcsolatot látok magam körül és egyre kevésbé értem őket. Úgyhogy ezt a kapcsolatot nem akarom felcímkézni, meghatározni, definiálni. Megtartani akarom. Elmélyíteni. Vigyázni rá. Nem tudom, ki ő nekem. De tudom, hogy akarom, hogy része legyen az életemnek. És úgy tűnik, ő is akarja. Ennyi elég. Vagy nem? Ki tudja...

Friday Night Lights

Szomorú. Gyerekek voltunk. Tele álmokkal, hittel, hogy  valami olyat vihetünk, viszünk majd véghez, amire emlékezni fognak, ami számít majd. A legjobbak akartunk lenni a versenyen, győzni a pályán, tanultunk, edzettünk, mintha számítana. Aztán felnőttünk, tanárok, orvosok, ügyvédek, közgazdászok lettünk. Mind hajtjuk a mókuskereket nap mint nap. Küszködünk a hétköznapokkal, a fennmaradásért. Napról napra. Minden nap egyforma és már régóta tudjuk, hogy nem vagyunk különlegesek, sem nagy dolgokra hivatottak. Olyanok vagyunk, mint mindenki más. Átlagosak. 

Nézzetek filmet:

Hallgassatok zenét:

Dazed and confused

Január. Valóban az év legértelmetlenebb hónapja. Igen, tudom, hogy mindjárt vége, de ez nem segít. Mert 30-án lesz a térdműtétem. Ha lesz. Ha nem marad el megint valami hülye nyavalya miatt. Ha stresszes vagyok, mindig kijön rajtam valami. Begyulladok. A szó szoros értelmében. Erre a húgom mutatott rá, még egyetemista koromban. Késő egyetemista koromban. Vagy akkortájt. Ahogy kimondta, tudtam, hogy igaza van. Ez pedig nem sokszor esik meg :) Szóval, ki volt tűzve a műtét időpontja, minden rendben ment és akkor... begyulladtam. Elmaradt. Jött a Karácsony és a szabadság, pihenés, nyugalom, nem foglalkoztam az egésszel. Kb. egy hete realizáltam, hogy közeleg az időpont. Most meg már észlelem az első tüneteket. Tegnap este kezdődött. Pedig túl akarok végre esni rajta, hogy újra elkezdhessek sportolni. Már sporttal álmodom, az milyen már?! Ráadásul a műtét után vagy 10 nap táppénz jön. Pihi, nincs meló, nincs az utált főnököm, csak a könyvek, a filmek és a barátnőm is idecuccol pár napra segíteni. Akarom ezt. Stresszes vagyok. Amióta az eszemet tudom. Az élettan professzor anno a szigorlaton közölte, hogy az én "kis szimpatikus világomban" élek. Így van. Ha erre jön még egy kis stressz, azt már nem tudja kezelni a szervezetem, úgy tűnik. Próbáltam sok mindent. A sporttól lesérülök (térdműtét), emiatt nyilván jógázni sem tudok - tudom, az is sport, egyszer voltam, aztán lesérültem. Most a Mit üzen a tested? című könyvet olvasom, ennek nyomán próbáltam vizualizálni a szerveimet, kommunikálni velük és pozitív érzelmeket és gondolatokat közvetíteni feléjük. De mégis, hogy ne érezzem azt, hogy a testem cserbenhagy, amikor mindezek után megint megtörténik? Elkeseredett és beletörődő vagyok. Reménytelennek is lehetne mondani. Elhatároztam, hogy nincs más hátra, idén változtatok az életemen, mert az, hogy reggel úgy kelek fel és este úgy fekszem le, hogy ideges vagyok, hogy utálom az egészet és nem akarok bemenni dolgozni, szóval ez tarthatatlan. Nem akarok így élni. Az elhatározás megvan, csak azt nem tudom, hogyan tovább. Maradok a pályán vagy valami egészen újba kezdek? Esetleg keressek külföldön melót a szakmában? Vagy menjek el valami suliba - szigorúan valami kreatív, művészeti suliba - és addig bírjam ki a munkahelyemen, hogy tudjam fizetni a tanulmányaimat - és kérjek fizetésemelést, by the way. Vagy hagyjak itt mindent, ha találok egy átmeneti, határozott idejű állást, pl. babysittelést valami brit családnál bentlakással néhány évig. Ami mellett esetleg megint csak tanulhatnék. Vagy csináljak második szakvizsgát? Vagy jelentkezzek könyvesbolti eladónak? Francba, legszívesebben holnap felmondanék. Legalábbis jelen pillanatban úgy érzem. Ha azt tehetném, amit csak szeretnék és a pénz nem számítana, akkor fognám magam és elköltöznék valami olyan országba, ahol sosincs hideg és bizsut árulnék. Egész életemben nyári ruhákban és nyitott lábbelikben járnék. Minden nap úsznék a tengerben /óceánban és nem felejteném el egyetlen napra sem, hogy mekkora áldás, hogy így élhetek. Jelenleg halálosan motiválatlan vagyok. Az egyetlen dolog az életemben, amit önszántamból, az élvezet miatt csinálok, az az olasz tanulás, de most még azt is tehernek érzem. Bár már egy hete tartom magam ahhoz, hogy előveszem a szabadidőmben és nem csak elmegyek az órára. Valójában el sem megyek, mert skype-on tartjuk, a térdem miatt. A sérült térdem miatt, ami miatt csak egyik székből a másikba ülök. Két hete a céges bulin áttáncoltam az éjszakát. Azt hittem, másnap rá sem bírok majd állni, de semmi. Ezen felbátorodva harmadnap a melóban lépcsőn mentem mindenhová, nem lifttel (azért nem úgy kell elképzelni, hogy egész nap lépcsőztem) és elmentem olaszra a belvárosba, erre estére a másik térdem nagyon megfájdult. Aggódtam, visszamentem az orvoshoz, aki megnyugtatott, hogy ez csak amiatt van, hogy akaratlanul is jobban terhelem azt a térdemet. És most itt vagyok és nem akarom, hogy másodjára is elmaradjon a műtét, rendbe akarok jönni, új életet kezdeni, elköltözni az albérletből egy lakásba egyedül, illetve egy kutyával, mert kihoznék egy cuki kutyát a menhelyről, de humán lakótársak nélkül, mert kezdek már kiöregedni ebből az életformából. Februártól egy húszéves, hajhosszabbított lány jön a harmadik szobába. Nem vagyok már elég toleráns, sem előítéletmentes, feltűnés nélkül alakultak ki bennem előítéletek (lsd. hajhosszabbítás), egyszerűen csak a múló évek meg a generációs különbségek miatt és már nem akarok folyton odafigyelni ezekre és változni és jobb emberré válni. Önmagam akarok lenni, jóban lenni magammal, megbékélni és egy olyan állást. ahol ez nem megy gallyra. És napfényt akarok és tengert. Ennyi. Nem akarok sok pénzt, csak annyit, hogy megéljek. De egy olyan helyen. Apa holnap lesz 60 éves.