Sohasem az év végén érzem, hogy ismét eltelt egy év, nem is a születésnapomon fog el az elmúlás édes-bús érzete. A nyarak. Minden nyár végével meghalok kicsit. Elvesztek némi álmot, reményt, illúziót. Végleg. Így kopok el szépen, fokozatosan, így múlok el ebből a világból. Egy részem így válik felnőtté, ezen veszteségek révén. Egy kis részem örökké gyerek marad és értetlenül nézi az egészet. Közelít a nyár vége, ma vettem észre először, hogy kezd korábban sötétedni. Hamarosan hullani kezdenek a falevelek és hűvös szelek jönnek, eső áztatja az utcákat, elszürkül a világ a szürke fellegek alatt. És én öregszem egy évet. Ismét.
Ezért van az, hogy ha meghallom ezt a dalt (ami egyébként nem igazán kiemelkedő, ha objektíven nézem, azaz hallgatom), mindig összefacsarodik a szívem, annyira, hogy szinte megáll, mert nem képes jobban összehúzódni, de nem képes elernyedni sem, mozdulatlan görcs szorítja
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése