Test - kép - zavar

A mai napon visszakövetelem a testem.
A viszonyom a testemhez több, mint problémás.
Tizennégy éves voltam, amikor  dobott az első szerelmem. Természetesen azt gondoltam, biztos nem nézek ki elég jól. Biztos kövér vagyok. Úgyhogy ebéd után már max. egy almát ettem, de lehetőleg azt sem, viszont minden délután több órát tornáztam. Volt, hogy sírva csináltam a felüléseket, annyira gyűlöltem az egészet. De csináltam, mert magamat még jobban gyűlöltem. Hiába mondta anyukám néhány hónap múlva, hogy már kilátszanak a csontjaim, elmaradt a menstruációm, még mindig kövérnek láttam magamat. Isten tudja meddig fajult volna a dolog, ha nem jön közbe a nyár végén a vízitábor. Ugyanis hamar rájöttem, hogy nem tudok egész nap evezni, ha nem eszek. Valamint az egész napos sport miatt nyugodtan ehetek, nem fogok meghízni. Úgyhogy vacsoráztam a többiekkel együtt, aztán valahogy azután is, hogy a tábornak vége lett. Úgyhogy ennyi volt az anorexiás periódusom.
De a testemmel való kapcsolatom továbbra is problémás maradt. Sosem láttam magam elég szépnek, elég csinosnak, elég vékonynak. Ebben az akkori csontsovány szépségideál mellett nyilván közrejátszott az az alapvető, mélyen gyökerező hitem, hogy nem vagyok elég jó. Csak úgy általában. Semmiben. Akkor a külsőm ugyan miért is felelt volna meg nekem.
Az általánosban kézilabdáztam, a gimiben kosaraztam, aztán röplabdáztam és gimis koromban kezdtem futni is. A futás aztán végigkísért az egyetemen is, a vizsgaidőszakokat másképp ki sem bírtam volna, a nap végén a kimerítő futás segített aludni és abban, hogy ne őrüljek bele.
Az egyetemen sem a külsőmmel akartam hódítani, mindig az egyediségre törekedtem, az önkifejezésre, hajviseletben és ruházkodásban egyaránt. Törekedtem rá, hogy jól nézzek ki, de sosem az alakom hangsúlyozásával. Egész jól elvoltam magammal, voltak pasik, akiknek bejöttem és sok barát vett körül, az élet jó volt, engem szerettek, úgyhogy egészen megbékéltem magammal.
Aztán elutaztam az egyik barátnőmmel nyaralni, tengerpartra, életemben először. Életem legjobb nyaralása volt. Amikor hazaértem, levágattam és kiszőkíttettem a hajamat. Egészen világosszőkére. És életemben először dögösnek éreztem magam. 26 éves voltam. És a világ kinyílt. A pasik, akik addig észre sem vettek, előre köszöntek. Remekül éreztem magam a bőrömben, amitől csak még többen vonzódtak hozzám. Sajnos el is kapott a gépszíj és elkezdtem mindent bepótolni, ami addig kimaradt. Átestem a ló túloldalára. Pár év után úgy éreztem egy pasi sem kíváncsi rám, mind csak könnyed szórakozásra vágyik velem. Úgyhogy egy huszárvágással véget vetettem az addigi életmódomnak és lenövesztettem a hajam, visszavettem az egyéni öltözködésből is.
Eközben a viszonyom a sporthoz még mindig zavaros volt. A testalkatommal megbékéltem. Időnként fellángolás-szerűen sportoltam, de nem tudtam igazán elkötelezni magam. A visszatérő sport az életemben a futás volt, nyaranta, valamint az otthoni aerobik, mikor milyen rendszerességgel. Végigjártam az összes órát, amit az edzőtermek kínáltak, minden típust, de egyiket sem szerettem eléggé ahhoz, hogy rendszeresen eljárjak. Aztán felfedeztem a zumbát. Imádtam. Heti kétszer jártam és olvadtak le rólam a kilók. Emellett kétszer vagy háromszor futni is mentem. Aztán néhány boldog hét után a térdem megadta magát. Én meg kiakadtam. Még járni sem tudtam rendesen, nemhogy sportolni. Meg kellett műteni és évekbe telt, mire olyan lett, mint régen. Én pedig úgy éreztem, hogy a testem elárult, cserben hagyott. Most 35 éves vagyok és évek óta nem mozgok rendszeresen. Évente néhány hétig tudtam rávenni magam az itthoni tornázásra, ezen kívül semmit nem csináltam az utóbbi 4-5 évben. Futni féltem az operált térdemmel. Biztos hülyén hangzik, de féltem elkezdeni, mert a műtét előtt és után is alig tudtam járni, már kis távolságtól is bedagadt a térdem, mindig éreztem, mintha valami nem lenne a helyén. Aztán újra eljött a nap, amikor már nem éreztem a műtött térdemet minden pillanatban és annyira boldog voltam, hogy megint tudok rendesen gyalogolni, hogy nem mertem kockára tenni. Úgy egy éve derült ki, hogy gerincferdülésem van. Ülő munkát végzek, folyton fáj a nyakam, a derekam. A hátam is fájt régebben, de az megoldódott, amióta csak hátizsákot viselek. Az utóbbi hetekben kifejezetten rosszul éreztem magam. Fizikailag. Mindenféle panaszaim vannak, amiket most nem részleteznék, de eléggé megijedtem. Tegnap végre hazajött a férjem és este jó kedvem volt és elkezdtem nyújtani, kicsit táncolni, mozogni. Nagyon jól esett. És felmerült bennem a kérdés: mi van, ha én hagytam cserben a testemet?
3 éve ígérgetem magamnak, hogy elkezdek rendszeresen mozogni. Mindig volt kifogás. Először a térdem, aztán az, hogy próbálok teherbe esni és nehogy megerőltessem magam. Elég volt. A testem az enyém. Megérdemli a törődést. Nem egy szaros inkubátor. Jövő héten kezdem. Találok valamit. Minden héten elmegyek valahová és csak lesz valami, amit megszeretek. Kicsit félek persze. Idegen közegbe menni, meg félek, hogy megterhelem a térdem, de hát nem lehet örökké félni. Egyébként persze 3 hete jól megütöttem a térdeimet, a műtöttet persze jobban, meg az azonos oldali bokámat is, még mindig fáj valamennyire, kék-zöld-fekete volt az egész lábszáram. Leestem a lépcsőn. Tényleg. De akkor is el kell kezdeni. Mert amíg a testem olyan, mint egy ellenség, amitől félek, amivel max. fegyverszünetet kötök és mindig aggódok, hogy az bármelyik percben véget érhet, addig nem tudok teljes életet élni.